Qatar-zis

2020. február 24.

Toyota dzsipek siklanak be csendesen az Intercontinental Hotel elé. Udvarias sofőrök ültetnek be minket a négy keréken guruló luxusba és már indulunk is a sivatagi túrára. A világ legszélesebb autópályáján visz az utunk, összesen 14 sáv!
Vezetőnk nagyon kedves, egyiptomi származású családapa.
- Imádom a munkámat - mondja. 15 éve vagyok a sivatagban. Speciális kiképzésben részesültem és én irányítom a konvojt. Ha ezek a fiúk csak letérnek a nyomvonalamról, kereshetnek új munkát. Mi a Qatar Airlines-hoz tartozunk. Még soha nem volt semmilyen baleset vagy sérülés. 
Még nem értem, miért mondja el ezeket, de egy kicsit már gyanús, hogy ennyire nyugtatgat, hiszen ez csak egy kis sivatagi túra, vagy nem?
A sivatag felett izzó nap szépsége és a száraz szél kifújja a fejemből a negatív gondolatokat. Egyszer csak megérkezünk egy oázishoz.
- Itt le kell engednünk a guminyomásból, különben elakadna az autó - mondja Ahmed.
(Még ez sem volt gyanús...)
A homoktengerben ezer színben úszó sivatagi hajón tevegelnek az elégedett turisták. Sólymokat reptetnek és boldogan isszák az ingyen felszolgált ezerízű teát és mély keserű arab feketét. Mindenhol luxus, légkondicionálás, internet - mintha nem is a sivatagban lennénk.
Olyan jó és látványos itt, hogy több utas azt hiszi, ez már maga a program, és máris úgy érzik, megérte eljönni. Meglepődnek, amikor sofőrjeink udvariasan jelzik, ideje indulni. Belesüppedünk a kényelmes ülésekbe, és máris billegve tűnik el mögöttünk a civilizáció. Olyanok a homokdűnék, mint a tenger hullámai. Kedvenc utastársunk, István mindig jó ötletekkel rukkol elő. Összekapcsolja mobilját dzsipünk hangfalaival, és már szól is a zene.

– Kicsit uncsi - mondja valaki a hátsó ülésről, ékes angol nyelven.
Sofőrünk szeme huncutra húzódik.
– Really? Boring? – mondja. Rám néz kérdően, én bólintok. Legyenek szívesek, kössék be a biztonsági öveiket! Négy kattanás hallatszik, és Ahmed egy hirtelen mozdulattal már rántja is le a terepjárót a homoktenger aljára. Elemlkedünk az üléstől, már csak a biztonsági övek fogják vissza testünket. De a női szájakat nem, azok sikoltoznak, mint a hullámvasúton. Üvölt az AC/DC-től a High way to hell, és mi csak csúszunk lefelé, aztán száguldunk felfelé a homok hullámain. Eszeveszett óra telik el így. Száguldunk a sima homokon, mint a filmeken, aztán újra meg újra csúszunk le a sivatag hullámain. Belenézek a visszapillantóba, mindenkinek fülig ér a szája. Az utolsó homokhullám végén elérjük Szaúd-Arábia partját. Vérszínűre festi a sivatag tengerét a lemenő nap. Mire besötétedik, már a mennyei vacsorát fogyasztjuk egy oázis étteremében. Az asztalok roskadásig tele vannak a Közel-Kelet legínycsiklandóbb fogásaival. Levesek, sültek, saláták, frissen grillezett kolbászok és persze a desszertek kavalkádja elnyeli az utasok fogyókúra-kedvét.
Este már hűvős, sós illatú szél csap meg minket az Interkontinental előtt. Az egyik kedves utas odalép hozzám és azt kérdezi, amit minden idegenvezető szeretne hallani minden este:
- Nem lehetne holnap is elmenni erre a túrára?

Utóirat:
Két óra múlva épp bebújok az ágyba, amikor udvarias, halk kopogás ugraszt talpra. Az egyik fekete burnuszos sofőrünk áll az ajtó előtt egy női táskával. Amint meglát, azonnal bocsánatkérésekkel önti le a pizsamámat.
– Elnézést, hogy csak most hoztam vissza, de nem is én vettem észre, hanem a takarítók, hogy valaki az autóban felejtette a táskáját. Bocsánat, hogy belenéztem, mert nem tudtam, hogy kié. Aztán megláttam a hölgy fényképét és azonnal visszahoztam, de Allah látja lelkemet, nem vettem ki belőle semmit. Benne van a fényképezőgép, a pénztárca és minden más. És még egyszer bocsánatot kérek, hogy csak ilyen későn...  
Meglepődve állt el a szavam, és arra gondoltam, tényleg ez lehet a világ legbiztonságosabb országa. Íme, itt az élő bizonyítéka a holt statisztikáknak. Még a borravalót is csak nagy unszolással fogadja el. Megdöbbenésemben hangosan potyognak ki a számból a szavak:
- Micsoda ország!? Micsoda emberek!? Ide mindenkinek el kell jönnie!

Dr. Rontó Attila