Endrei Judit - Kalandozás Kambodzsában 2. rész

2021. február 11.

Többször hivatkoztam már egy sokat mondó kutatásra, mely szerint, ha megvásárolunk valamit, amire régóta vágytunk, az örömünk kb. 3 hétig tart. De egy utazás élménye életünk hátralévő részében, örökre velünk marad. Újra és újra visszatérhetünk az emlékekhez, átélhetjük a történéseket, valódi örömforrás lesz visszaemlékezni utazásunk egy-egy pillanatára.

Reggel Phnom Penhben

Most, hogy e sorokat írom, felidéződik például a Phnom Penh-i reggel. Jólesett kipihenni az előző napi hajnali repülést, a rekkenő hőségben való turistáskodást a fővárosban, ezért inkább lustálkodtunk egy kicsit az indulásig. Lementünk reggelizni, de gyorsan kiderült, ez nincs benne az árban. Hm! Pedig már kinéztem magamnak, mit is ennék, már csak azért is, mert állítólag a magyar turista szereti, ha a szálloda árában benne foglaltatik a reggeli. No, sebaj, visszabattyogtunk a szobánkba, főztünk egy teát, hozzá elropogtattunk néhány szem otthonról hozott kekszet. Aki a kicsit nem becsüli...
Ahogy az előző részben megírtam, most nem az 1000 Út kényelmes, előrelátó szervezésében utaztam, hanem egyénileg. Így ezen a reggelen sem várt bennünket a szálloda előtt a kényelmes, légkondicionált busz, hanem megint, magad uram, ha szolgád nincs, magunknak kellett megoldani a logisztikát. Szántó Lajosék foglaltak nekünk helyet, és a jegyet is megvették a buszra Phnom Pehnből Siem Reapba (Angkor). Nekünk csak el kellett jutnunk az autóbusz pályaudvarra. Persze ez sem volt kis feladat. Próbáltunk szót érteni a tuk-tukosokkal, a szálloda előtt sokan várakoztak az utcán. De hiába mutattuk a latin betűs címet, és hiába próbálkoztunk angolul, sehogy sem értették, hova mennénk. Mielőtt bosszankodni kezdtem volna, kicsit magamba szálltam, és rájöttem, az én orrom alá is hiába dugdosnának khmer írással szöveget, nem sokra jutnék..

Végül a szálloda recepciósa intézkedett, olcsó árért találtunk tuk-tukost, aki a nem is olyan rövid távot száguldva tette meg. Ahogy megérkeztünk a buszállomásra, már ott állt egy nagyobb mikrobusz. És megint megállapítottam, de jó, hogy csak egy kis hátizsákkal utazunk.
Tudják, egy utazóval mindig történik valami, ha más nem, WC-re kell mennie. A pisilés bizonyos értelemben a legtöbbször kihívás, éppen ezért mindig ott és akkor pisilünk, amikor és ahol mód van rá. Ha kell, ha nem. Tudtam, hogy kb. 5 órás út vár ránk, ezért indulás előtt, biztos, ami biztos alapon, el akartam intézni a „kis" dolgomat. Láttam, hogy az épület mellé többen is mennek, de arra nem figyeltem fel, hogy csak férfiak. Szóval szinte becsörtettem a WC-nek hitt helyre, ahol éppen egy úriember fejezte be a dolgát. Elég volt egy pillanat, hogy rájöjjek, ezek szerint a férfi részlegbe tévedtem. Ez a kicsinyke történet azért happy end-del végződött. A busz állomáson belül megtaláltam a nőit, olyan volt, amilyen. Visszatérve csak annyit mondtam Laurának: korrekt. No, ettől kezdve ez lett a szavunk járása, ha valami éppen csak megfelelt nem túl magas igényeinknek.
Nagyon szeretek repülővel utazni, hiszen egy szemvillanás - na jó, néhány szemvillanás - alatt eljutok több ezer kilométer távolságra is. De legalább ennyire szeretek buszozni, hiszen utazás közben nézem a tájat, az embereket, jobban belelátok egy ország életébe, mint több ezer méter magasságból.
Ami itt Kambodzsában rögtön szembetűnik, az az érdekes építkezési mód. „Lábakra" építik a kisebb-nagyobb házakat, legyen az egy szegényesebb, vagy egy gazdagabb építmény. Csak találgatok, vizes a terület? Vagy így védekeznek a rovarok, csúszómászók ellen? Később megtudom, ez a légkondicionálás egyik módja, jobban mozog a levegő.

Falvakon, kisebb városokon haladunk át. Az utak mellett sok helyen itt is árusok állnak-ülnek, van, aki kézműves dolgokat, van, aki gyümölcsöket, zöldségeket és gusztusos ételeket kínál. Időnként megállunk, hogy kinyújtóztassuk elgémberedett lábainkat. Az egyik helyen egy pékségnél pihenünk meg. A friss péksütemények illatától rögtön csorogni kezd a nyálam, az egyik kosárban sós kiflit fedezek fel, megkívánom, máris veszek egyet. Már éppen beleharapnék, amikor Laura mellém lép: mama, te látod, hogy ott a háttérben mi van? Egy pillanat alatt felmérem, a nyers tésztán legyek üldögélnek, a tisztaság nem közelíti meg a „korrekt" szintet. Végül mégis győz a kíváncsiságom, legalábbis egy falat erejéig. Lám, egy ilyen pici dologból is kiderül, nem mindig érdemes kíváncsinak lenni, vagy a kíváncsiság nem mindig jár pozitív véggel. A „sós" kifli ugyanis édes volt!

Gyilkos mezők

Nézem a tájat, sík vidéken halad kis buszunk. Eszembe jut a Gyilkos mezők című film (1984), ami igaz történetet dolgoz fel, akár errefelé is játszódhatott. Pol Pot és a vörös khmerek irtózatos pusztítást vittek végbe az országban (1975-79). Nem akarok erről most hosszabban mesélni, írni, de hogy milyen esztelenek voltak, csak egy példa: a szemüveget viselő embereket is szinte egytől egyig likvidálni akarták, azzal az indokkal, hogy aki szemüveges, az bizonyosan az értelmiséghez tartozik, vagyis az új rezsim és a proletariátus nyílt ellensége, emellett többet is olvas társainál, tehát kevesebb ideje marad dolgozni. Ez is rámutat arra, milyen apróságok is elegendőek voltak ahhoz, hogy bűnbakká, áldozattá váljanak embercsoportok. A vörös khmerek a kambodzsai lakosság közel egynegyedét kiirtották.
De térjünk vissza a jelenbe, hiszen lassan megérkezünk Siem Reapba, abba a városba, ami mellett ott található Angkor, a világ egyik legkülönlegesebb műemlék együttese.

Begurulunk a külvárosi buszvégállomásra, a tuk-tukot választjuk itt is, ez a legolcsóbb és a legmegfelelőbb közlekedési eszköz, szélsebesen bevisz bennünket a szállodába, amit Szántó Lajosék előre lefoglaltak nekünk. A szállásunk a város szívében van, ekkor nem tudjuk még, miért is olyan fontos ez. A szállás szuper, viszonylag új építésű, a tetőteraszról gyönyörű a kilátás, itt is megcsodáljuk a naplementét. Medence is van itt fenn, de a víz hideg, nem akaródzik csobbanni. Este még találkozunk Emíliával, Lajos feleségével, hamar összehangolódunk, megbeszéljük a másnapi programot. Kedvesen felajánlja, hogy még körbe kísér minket a város központjában. Ekkor derül ki, milyen jó helyen lakunk. Mert közel vagyunk a nyüzsgéshez, karnyújtásnyira az éjszakai élet, a piac, a bulinegyed. Maradunk is – bár kicsit fáradtak vagyunk a több órás zötyögéstől –, de az utazónak, jól tudjuk, a nap nem 24 órából áll, hanem sokkal többől.
Friss reggelre ébredünk, itt – nagy megelégedettségünkre – a reggeli is benne van a szálloda árában, nem nagy a választék, de éppen annyi, hogy nem maradunk éhesek.
A szálloda előtt már várt Emília és a légkondicionált autó. Mi pedig telve várakozással útra keltünk. Újra és újra leírom, milyen nehéz megfogalmazni azt az érzést, amikor eljutok a világ egy távoli helyére, ahova már régóta vágytam, és tudom, néhány pillanat múlva meglátom, megérintem a képekről jól ismert helyet... Most is ilyen érzések kavarognak bennem.

De előbb Angkor történetéről – dióhéjban.

A misztikus szépségű romos templomépületek sok száz éven át bújtak meg a kambodzsai őserdő legmélyén. Henri Mouhot, francia természettudósnak tulajdonítják felfedezését, aki 1863-ban találta meg a khmer birodalom akkor már több száz éve elhagyott egykori fővárosainak romjait. Ugyan nem ő volt az első európai, aki Angkorba látogatott, de ő volt az első, aki a városról hírt adott. Mint oly sok helyre a világon, a 16. század során portugál misszionáriusok, első európaiként elvetődtek ide is. Elbeszéléseik nyomán aztán seregnyi misszionárius és kereskedő indult útnak Portugáliából, Spanyolországból és később Franciaországból, hogy felkeressék a „nagy fallal körbevett várost", ez volt Angkor Thom. Ma már tudjuk, Angkor igazán sohasem veszett el. A khmerek mindig is tudtak a létezéséről, és a történelmi birodalom hanyatlása után is mindvégig működött a régi templom. Mindenestre, amikor felfedezték, az elfelejtett romokat már teljesen benőtte az áthatolhatatlanul sűrű őserdő.

Érdemes egy pillanatra elgondolkozni azon, hogy őseink ez idő tájt, a 9. században értek ide, a Kárpát-medencébe. Angkorban pedig már csodálatos templomokat építettek, amelyek körül aztán egyre nagyobb város alakult ki. Lassan fontos központtá vált, így lett a Khmer Királyság fővárosa, 802–1432 között.
Angkor ma egy hatalmas „templomváros". Sok száz évvel ezelőtt csak a templomokat rakták kőből, az összes többi építményt – a királyi palotákat is – fából ácsolták, mára ezek mind az enyészeté lettek. A lenyűgöző méretekre utal, hogy a Khmer Birodalom fénykorában a fővárosnak hatszázezer-egymillió lakója lehetett, több mint a világ bármely korabeli európai városának, gondoljunk csak Londonra vagy Párizsra. Nem tudok pontos számot, de azok lakóinak száma nem haladta meg a 40-50 ezret az idő tájt.
Azt ígértem, dióhéjban idézem ide Angkor történelmét. De ez egyáltalán nem könnyű..., úgyhogy folytatom. E kultúra eredete az indiai királyságokban keresendő. Az indiai királyságok soha nem foglalkoztak politikai gyarmatosítással, vallásuk, műveltségük és nyelvük a kereskedők utazásai révén hódította meg a földnek ezt a vidékét. Az indiai kultúra szellemi hatása minden erőszak nélkül terjesztette el a szanszkrit nyelvet a vallás terén és az udvari irodalomban, de a nép továbbra is a helyi nyelveket beszélte. A khmer civilizáció a mai Kambodzsa területén bontakozott ki.
Először II. Dzsajavarman fejedelem nevét érdemes megemlíteni. 790 körül visszatért szülőföldjére, a következő évtizedek sikeres hadjáratai és szövetségkötései révén kellő befolyásra tett szert ahhoz, hogy a khmerek által később Kambudzsának nevezett egységes birodalom alapítójának tekintsék. Valószínűleg az ő uralkodása idején alakult ki az a minta, ami a khmer építészetet a leginkább jellemzi: a templomhegy.
Utóda, I. Jasovarman alapította Angkort, a khmer királyság új fővárosát. Egy óriási mesterséges tavat is létesített, hossza hét kilométer, szélessége pedig 1800 méter. Ez a tó a hatalmas város vízellátását szolgálta, és a környező rizsföldeket ennek vizével öntözték. A történelem viharai itt is „dúltak" – ahogy ezt mondani szoktuk –, e bizonytalan korszak II. Szurjavarman (12. század) trónra kerülésével ért véget. Uralkodását a khmer kultúra aranykorának tekinthetjük. Ekkor épült egész Ázsia legnagyobb vallási épületkomplexuma, a Visnu istennek szentelt Angkorvat.

VII. Dzsajavarman nevét (12. század vége, 13. század eleje) még mindenképpen meg kell említeni. Különleges egyéniség volt, lelkes buddhista. Egy felirat megörökítette, hogyan is gondolkodott: „jobban szenvedett alattvalóinak betegségei, mint a sajátja miatt, mivel a nép gondja-baja okozza az igazi szenvedést a királyoknak, nem pedig a maguké." Ő építtette újjá Angkort, de sok buddhista templomot, kolostort, kórházakat építtetett népe számára. Legcsodálatosabb műve Angkor Thom (a nagy város), benne a méltán világhírű Bajon-templommal.
Ahogy az imént megjegyeztem, csak nagyon röviden írok e vidék történelméről. Pedig milyen izgalmas lenne ebben is elmélyedni, megérteni, mi miért történt vagy éppen nem történt meg e nép történetében. Arról már nem is beszélve, mennyivel többet értenék meg a szobrok, domborművek üzenetéből.
A történészek szerint a 14. század első harmadától már nem építettek újabb templomokat. Ezt egyes tudósok a buddhizmus befolyásával magyarázzák, az új vallásfilozófia szerint már nem volt szükség hatalmas templomokra ahhoz, hogy az istenek kegyét és támogatását megnyerjék. Más vélemények szerint az öntözőrendszer meghibásodása rendítette meg a Khmer Királyság gazdagságát, a mesterséges öntözés hiányában pedig a bő termés elmaradt. Eközben a birodalom nyugati szomszédja, a Thai Királyság tovább erősödött, végül 1431-ben a thai seregek elfoglalták Angkort és a birodalom egy részét. Ezt követően a trópusi éghajlat jóvoltából az őserdő hamarosan magába nyelte az épületeket. Talán éppen ezért maradtak meg, és nem rombolták le később más hódítók, ellenséges seregek.

A cikk szerzője: Endrei Judit
A teljes cikk a www.endreijudit.hu oldalon ITT látható.