Endrei Judit - A titokzatos Peru 2. rész

2017.11.02

A perui utazás egyik legnagyobb vonzereje számomra a Nazca-vonalak voltak, ezek a csodálatos, titokzatos geometrikus rajzolatok egy kietlen fennsíkon.
Aki tudja, mi a Nazca-vonalak, egészen biztosan ismeri Erich von Däniken nevét is. 1968-ban jelent meg „A jövő emlékei” című könyve Németországban (akkor még Német Szövetségi Köztársaság), ami hozzánk Magyarországra jó néhány évvel később ért csak el. Aztán az évek folyamán sorra lefordították további könyveit is. Valamennyiben annak lehetőségével foglalkozik, hogy évezredekkel ezelőtt fejlettebb civilizáció képviselői már járhattak a Földön, és befolyással lehettek az emberi kultúra fejlődésére. Nem tagadom, rám is óriási hatással voltak ezen írások, megközelítések, elképzelések, Däniken talán majd’ minden könyvét el is olvastam. Tőle hallottam először a perui fennsík titokzatos „rajzairól”, és szívesen hittem, de legalábbis elgondolkoztam azon, vajon tényleg földönkívüliek keze munkája ez a rejtélyes „képeskönyv”?

És most ezzel a „tudással” egyre közelebb és közelebb kerülök Nazcához. De előtte még egy 4.5 (igen, jól olvasod, kedves Olvasó, négy és fél) csillagos, csodálatos szállodában pihenhetjük ki az előző napok fáradalmait, a hosszú repülést, az időeltolódást, a Ballestas-szigetek és a homoksivatag látnivalóit. Ne kérdezzétek, mitől 4 vagy 5 csillagos egy szálloda, pláne mitől „fél”! Nincs gyakran részem ilyen fokozatban. Utazásaimon leginkább 3 csillagos hotelekben alszunk, a legfontosabb szempontom mindig a tisztaság, hiszen többnyire reggel úgyis továbbállunk.
Buja növényekkel, pompás virágokkal, magasra nyúló kaktuszokkal, pálmafákkal teli park veszi körül ideiglenes „otthonunkat”, a madarak egyfolytában hangoskodnak, olykor egy majmocska is közbeszól. Nagyon korán és nagyon gyorsan besötétedik, ezért hamar visszahúzódom „lakosztályomba”. Egyedül lakom, ezért rögtön bekapcsolom a tévét – szakmai ártalom? –, hogy legyen társaságom. Bár semmit nem értek, hiszen spanyolul beszélnek, de a képek alapján megállapítom, mintha otthon lennék: ugyanolyan műsorok mennek: híradók, talk show-k, filmsorozatok – egyik este a Mamma mia ragadott magával…
Reggel frissen ébredek – persze, hogy frissen, hiszen a hét órás időkülönbségre még nem álltam át, ezért a reggel 7 óra olyan mintha du. két óra lenne. Olyankor pedig már igencsak friss az ember lánya idehaza!
Tele vagyok izgalommal. Sokáig bizonytalankodtam, akarok-e repülni. Sokfélét olvastam, hogy föntről a talaj szürkesége, a por miatt alig látni valamit, hogy az ide-oda billegéstől a legtöbben rosszul lesznek… De előző este dönteni kellett, és így utólag is megerősítem, a lehető legjobban döntöttem, amikor jelentkeztem az „égi” kirándulásra.

Még nem tudom pontosan, mi vár rám, ezért bekapom életem első Daedalon tablettáját. Ártani biztosan nem fog.
Ha valaki a Nazca fölé készül, jó, ha tudja, repülés előtt el kell árulnia a testsúlyát. Szívesen kezelném ez alkalommal is hadititokként – bár ha valaki rám néz, úgyis látja, mennyi az „annyi” –, de a kisgépek miatt pontosan kell tudniuk a szervezőknek. Olyannyira pontosan, hogy reggel a biztonság kedvéért le is mérnek bennünket. Mert még a dekákkal is kalkulálnak, ezért mindenestől mérnek, számít a ruha, a fényképezőgép, a hátizsák is. Minden! Hát ennyit a hadititokról! Aki aznap délelőtt éppen arra járt, és rápillantott a mérleg digitális kijelzőjére, amikor éppen ráálltam, megtudta, hogy Juditka…, na azért nektek most mégsem árulom el!

Mivel a korábbi csoportba jelentkeztem, reméltem, hogy elsőnek repülhetek, „lesz, ami lesz” alapon! De nélkülem indul az első gép és a második is… Ekkor már – na jó, csak egy kicsit – pattogni kezdek, hogy nem várok tovább, én következem. Önérvényesítek! Közben azért érzékelem, hogy a szervezők egyre csak számolnak, variálják, ki kivel kerüljön össze, hogy ideális legyen a súly. És lám, visszaérkezik az első csoport. Egyikük sírva fakad, ijedten kérdezem, mit történt, mi a baj? „Egész életemben erre vágytam” – jön a felelet. Megható látni, amikor egy álom beteljesedik. Ahogy beszállásra készülök, még látom, éppen most száll ki a második csoport is, köztük kedvenc útitársam, akit láthatóan megviselt a repülés. Sápadt, csapzott, mégis rám mosolyog, és biztat, „ne izgulj, nagyon jó lesz!”.

Beülünk…, jó, ez azért túlzás! Inkább bepréseljük magunkat a csöppnyi gépbe. Öten férünk be, és a két pilóta. Az előttem lévő ülés támláján látom, hogy itt már „járt előttem valaki”, aki nem bírta a viszontagságokat, ezt az odaszáradt hányásnyomok jelzik. Gyorsan túlteszem magam ezen az „apró” szépséghibán, az orrom alá dörgölök egy kis frissítő parfümöt.
Olyan gyorsan emelkedünk fel, hogy még izgulni is elfelejtek. Sajátos módszert alakítok ki magamnak, hogy megelőzzem a rosszullétet. Egyrészt végig mantrázom: jól vagyok, egyre jobban! Másrészt pedig nem kapkodom a fejem jobbra-balra, hanem csak arra az oldalra figyelek, ahol ülök. Így nem borul fel az egyensúlyérzékelésem. A pilóták előre elmagyarázzák, legyünk nyugodtak, nem maradunk le semmiről, meg fogják mutatni mind a két oldalnak a látnivalókat. Szerencsénk van, mert nem vagánykodó, turistákat megviccelő pilótáink vannak, finoman mozdítják a gépet, billentik a szárnyakat, valóban, szép aprólékosan megmutatnak mindent.

És tényleg! Alig hiszem, hogy ott repülök a Nazca vonalak felett, amikről egyébként ma is sok féle elképzelés létezik, hogyan készültek, kik építették és leginkább milyen céllal. Alattam pár száz méterre egyszer csak felfedezem a nagy szürkeségben a különböző figurákat. Egyiket a másik után: a kolibrit, a kardszárnyú delfint, a pókot, a majmot, a kifutópályának látszó vonalakat… És már el is felejtem, hogy kezdetben izgultam, és hogy tartottam attól, esetleg rosszul leszek. Csak tátom a számat, szeretném, ha örökre belevésődnének a szemembe ezek a rajzolatok.
Idegenvezetőink, Javier és Cio Peruban születtek, Limában jártak egyetemre, de jó ideje Magyarországon élnek. Szerencsésnek érzem magam, hogy ők kalauzoltak végig ezen az úton. Amellett, hogy segítőkészek és figyelmesek voltak velünk, sokat meséltek – persze ez elvárható egy idegenvezetőtől. Különösen tetszett, hogy nem zúdítottak ránk elképesztő mennyiségű, megjegyezhetetlen információ tömeget. Ugyanakkor törekedtek arra, hogy jobban megértsük az ő a világukat, a gondolkodásmódjukat. Ahogy Javier többször is javasolta: hagyjátok az európai gondolkodást most otthon, Európában, legalábbis erre a két hétre.
Mivel Javier történész, természetesen Nazcáról is tartott egy rögtönzött, rövid előadást. Akit részletesebben érdekel a téma, rengeteg információt talál, én most csak néhányat írok le.

A vonalak létezéséről 1939-ben szerzett tudomást a nagyközönség, akkor repült el a fennsík felett Paul Kosok, inka vízvezetékek maradványai után kutatva. Így vette észre ezeket a nem mindennapi rajzokat, amelyek létezéséről korábban nem tudtak. Ezt bizonyítja, hogy amikor 1915-ben a Pánamerikai utat építették, egyszerűen kettévágták az egyik rajzot, a gyíkot. Hiszen a földön nem látni teljességében a figurákat, csak egyszerű vonalaknak tűnnek. Föntről ezt a kettévágott gyíkot mi magunk is megszemlélhettük.
Javier a három, legfontosabbnak vélt elméletet osztotta meg velünk.
Dr. Maria Reiche német matematika és földrajztanárnő úgy vélte – a hely hosszas tanulmányozása után –, hogy ez egy hatalmas kalendárium, csillagászati „képeskönyv”. De ezt soha nem sikerült bizonyítania.
A másik elmélet Däniken könyvei nyomán alakult ki, vagyis hogy a Nazca fennsíkot a földönkívüliek hatására „rajzolták meg” az itt élő nazca indiánok.
És íme a harmadik, mely szerint mindennek semmi köze idegen, földönkívüli civilizációkhoz! A nazca kultúra úgy 2000 évvel ezelőtt egy igen magasan fejlett civilizáció volt, erre utalnak a régészek által megtalált szépen díszített, színes agyagedények is. A régészek nemrég nem messze innen piramisok nyomaira bukkantak, még éppen csak elkezdődtek a feltárások. De a méretek is jelzik, nem lehet lebecsülni a nazcák tudását.

Mikor e sorokat írom, a szívem is, az eszem is leginkább azt a lehetőséget fogadja el, hogy ezen a tájon több ezer évvel ezelőtt okos, intelligens nép élt és alkotott. A hétköznapokban, olykor az időjárásnak kiszolgáltatva, földműveléssel foglalkoztak, de az isteneiknek is igyekeztek a kedvükben járni, igen sajátos módon, ezzel a különleges, utánozhatatlan „képeskönyvvel”.
A „repülős” program után kísérőinktől rövid pihenőt kapunk, ami különösen jól is esik. Szükség van némi időre, amíg megnyugszunk ez után a különleges élmény után. Kis csoportunk elcsöndesedik, ki a medence partjára ül ki, más a haciendát körülvevő parkban sétál, én is letelepszem egy szentjánoskenyérfa alá, hogy rövid jegyzeteket készítsek. Csinálok magamnak egy jázmin teát, ekkor még csak barátkozom a koka tea gondolatával… Miközben a finom zöld teát kortyolgatom, egy kis kolibri, az egyik jellegzetes nazca-rajz apró modellje röppen el a közelemben…

A cikk szerzője: Endrei Judit
Az eredeti cikk a www.endreijudit.hu oldalon ITT látható.