Telefon: +36 1 354 3990

Iroda: 1054 Budapest, Kálmán Imre u. 14.

Magazin

Endrei Judit - A Selyemút szépségei 4.rész

y hát a negyedik résznek kezdek neki, és most is jót mosolygok saját magamon! Mindössze hét éjszakát töltöttem ebben az országban, és ebbe a hét napba annyi mindent sikerült az 1000 útnak belesűríteni, hogy nem győzöm elmesélni.   

Egészen biztosan korábban is leírtam már, szeretem a buszos utazásokat. Bámulok ki az ablakon, nézem a tájat, figyelem az ott élő embereket, próbálom elképzelni a mindennapjaikat. Kietlen, sivatagos tájon haladunk, csak akkor „vált” zöldre, amikor nagyobb város, település közelébe kerülünk. Emberek hajlonganak a zöld termőföldeken, kemény munka ez, május van, de a nap már most erősen tűz. Mi lehet itt nyáron?!

cikk_5888_240724722_397287938677368_829800815575618970_n.jpg

Tartunk egy rövid pihenőt, egy fazekas, kerámiákat készítő családot látogatunk meg. Gyönyörű a portékájuk, már az is öröm, hogy nézegetjük a színpompás, de alapvetően a kék árnyalataiban pompázó tárgyakat: csészéket, alátéteket, korsókat, különböző figurákat. És lám, ugyanolyan módszerrel készítik, mint ezer évekkel ezelőtt, ugyanúgy formázzák, majd égetik a tárgyakat… A házigazdák finom zöld teával kínálnak minket, szeretem ezt a szokást a keleti országokban. Még akkor is megkínálnak, és akkor sem néznek rád ferde szemmel, ha semmit nem vásárolsz. Emlékeim szerint, nemcsak teát kaptunk, hanem különböző magvakat is.

cikk_5889_240733435_397290185343810_2209999797180620907_n.jpg

A visszaemlékezést segíti kis úti naplóm, meg persze a rengeteg fotó is. Ó, hát persze, most megyünk, hogy láthassuk a kőkori, bronzkori sziklarajzokat! A kényelmes nagy buszból kisebb dzsipbe és mikrobuszba zsúfolódunk. Gyorsan kiderül, miért. Nagyon rossz, hepehupás úton zötyögünk, a nagy busz ezt nem bírná.  Igencsak meglepődünk, amikor egy úttörőtábor díszes kapuján hajtunk be, egyértelmű a jelzés, ne fotózzunk. Úttörőknek nyomuk sincs, ugyanakkor  itt-ott kiskatonák tűnnek fel. Találgatni kezdünk, hova is kerültünk… Talán jobb, ha nem is tudjuk.

A Sarmish-szurdokban vagyunk, ahol Mari Laci, az idegenvezetőnk, mint egy zerge, mászik, ugrik fel a sziklákra, hogy felhívja a figyelmünket valamire, ami a laikus szemnek láthatatlan.  De miután megláttam az első „rajzokat”, magam is örömmel fedezem fel az újabb és újabb kőbe vésett „műveket”. Egyre mélyebbre haladunk a szurdokba, Laci közben arról is mesél, hogy ez a vidék az ősidők óta lakott, ennek nyomai ezek a sziklarajzok is.

Mára több mint 10.000 sziklarajzot fedeztek fel itt, és a régészek e rajzok alapján tudják rekonstruálni, hogy milyen állatok éltek hajdan e területen és mivel foglalkoztak a környéken élő emberek. A kutatók azt is feltételezik, hogy a szurdok vallási szertartások helyszíne is volt. És sokadszor tör rám az érzés, de jó lenne most itt leülni, elidőzni egy-egy rajz előtt, felfedezni, hogy melyiket melyik korban vésték a kőbe, egy kicsit fantáziálni arról is, hogy vajon a „művész” milyen szándékkal, gondolattal, érzésekkel hagyta ott a keze nyomát. De a turista mindig siet, mint ahogy mi is most.

cikk_5890_240727579_397290395343789_584418406340242879_n.jpg

Amikor először olvastam, mi is lesz az üzbég út programja, bizony elakadtam annál, hogy egy éjszakát egy jurta táborban töltünk. Akarom én ezt? Ha utazom, szeretek egyedül aludni, kivéve, ha a húgommal utazom. És hát az is rögtön eszembe jutott, mi lesz, ha éjjel WC-re kell mennem. De ezeknél az aggodalmaknál most is erősebb volt a kalandvágyam, hát persze, hogy ezt is kipróbálom!

Esteledett, mire a táborba értünk. A jurta valóban a régi időket idézte, pontosan úgy építik ma is, mint sok-sok évszázaddal ezelőtt. Amikor beléptünk, megcsapta az orrom az állati bőrök jellegzetes szaga. Szerencsére nem a földön ágyaztak meg, a fekvőhelyek inkább IKEA bútorokra emlékeztettek. Éjszaka jól jöttek a meleg gyapjú takarók, mert különben nagyon fáztunk volna. Hiába süt napközben perzselően a nap, éjjelre nagyon lehűl a levegő. A WC-k miatt felesleges volt aggódnom! Minden 20. századi volt!

Vacsora előtt felkapaszkodtam a tábort körülölelő homokdűnék egyikére. A cipőm persze, hogy megtelt homokkal, de a látvány feledtette velem, hogy bosszankodni kezdjek. Lángolt a látóhatár, a Nap vörös tűzgömbként kezdett alábukni. Gyönyörűségesen félelmetes volt ezt végig nézni.

cikk_5891_240723858_397291825343646_8367577360895495203_n_1.jpg

Különleges élmény, emlék maradt a vacsora utáni tábortűz is. Egy helyi énekes, az akyn – hallásra szomorú – dalokat adott elő, később megkérdeztem tőle – Üzbegisztánban is elboldogulok az orosszal -, miről szóltak ezek. Esküvői énekek, válaszolta. No hiszen, ha már az esküvő is ilyen szomorú, milyenek lesznek az azt követő évek – gondoltam kicsit gonoszkodva!

Aztán versenyre hívtam az ott üldögélő francia vendégeket, énekeljünk, ők egy francia dalt, majd mi egy magyar népdalt…, talán mondanom sem kell, mi győztünk. Hiába, no, a magyar virtus mindig győz!

Lassan nyugovóra tért a tábor, de mi néhányan maradtunk még, csendesen beszélgettünk a parázsló tűz mellett. Felettünk a csillagok vakítóan ragyogtak, itt nem zavart a fényszennyezés. Közben pedig a képzeletem megint messzire, a múltba vitt. Arra gondoltam, őseink valahogy így fejezhették be egy-egy napjukat vándorlásaik során. Este a tűznél összegyűltek, zenéltek, énekelgettek, meghányták-vetették az elmúlt nap történéseit, majd nyugovóra tértek.

Örülök, hogy ez a kaland sem maradt ki az életemből!

Reggel még tevegeltünk egyet. Én semmiképpen nem akartam, nemcsak magamat féltettem, de a tevét is. Ám, amikor elhangzott: Judit, ezt ne hagyd ki, próbáld ki, akkor engedtem a szelíd erőszaknak, és felpattantam a teve hátára. No, jó, kicsit túlzok, pattanásról szó sem volt! Inkább azt mondanám, feltuszkoltak a barátaim. Néhány percig próbáltam  „élvezni” a tevegelést, majd lesegítettek, megakadályozva, hogy ne pottyanjak, hanem méltóságosan lekászálódjak. Mit mondjak, ez is pipa!

Szamarkand felé indultunk, de tartottunk egy kis pihenőt az Ajdar tónál, sós a víz és ötször nagyobb a felülete a Balatonénál. Szóval óriási tó partjára érkeztünk. Kicsit sajnálom, így utólag főleg, hogy nem vittem oda fürdőruhát és nem mártóztam meg. Így csak térdig gázoltam a hatalmas vízbe. Vannak ilyen kihagyott pillanatok…, ugyanígy sajnálom, hogy Albániában is kihagytam a tengerben pancsolást…

És egy újabb megálló, egy újabb látnivaló. Nurata városába érkezünk , ahol a dombtetőn állítólag Nagy Sándor építtetett erődöt i.e. 327 -ben.   Ez az ősi város stratégiai pozíciót töltött be a művelt területek és a sztyepp határán. Nem túl biztonságos a meredek dombra felkapaszkodni, de ki nem hagynám, én is megyek a társaimmal, igyekszem nem észrevenni, hogy jobbra is, balra is szakadék, az ösvény meg igen keskeny. Ami látszólag agyagnak látszik a lábunk   alatt, az valójában vályogtéglák sokasága, a természet tömörítette „dombbá” a több mint két évezred alatt.  Micsoda öröm és elégedettség végül felérni, és lenézni a tájra, az erőd maradványait körülölelő sztyeppére.

Estére érünk Szamarkandba. Szerencsére Mari Laci, az idegenvezetőnk is úgy működik, mint én. Foglaljuk el gyorsan a szállást, vacsorázzunk meg, és irány a város, öleljük magunkhoz, legyen meg az első benyomás!

A szálloda szuper, és aminek még jobban örülök, nagyon közel vagyunk a központhoz, a látnivalókhoz. Hála neked 1000 út, hogy erre mindig figyelsz!

A látvány leírhatatlan. Az esti szürkületben érünk oda a térhez, amit képeken, filmeken már oly sokszor láttam. Szinte a lélegzetem is eláll, amikor megpillantom a Registan teret és a három medreszét. Balról jobbra: az Ulugh Beg Medresze (iszlám iskola), középen a Tilya-Kori és jobbra a Sher-Dor Medresze. Tökéletes harmónia!

 A cikk szerzője: Endrei Judit

Az eredeti cikk a www.endreijudit.hu oldalon ITT látható.

A Selyemút nyomán-Üzbegisztán utazásunkat ITT találja.

Endrei Judit

Cikkek szűrése