Hatalmas városok: Moszkva

2018. november 07.

Az összes nagy, tágas, kócos várost szeretem mostanában. Mintha legalábbis a méret lenne a lényeg. Lehet, hogy tényleg az számít sokszor? A hatalmas városokban tálcán kínálja magát annyi minden, ami izgalmas – és eltűnik, ami nem látszik, ami nem fontos. Néhány nap erre, ennyire jó, és ez így is van rendjén.

Moszkvának persze kontextusa van, ami közös történelmünkből fakad. Szó sincs róla: nem általában-mindenestül a nagy Szovjetunióban leélt első huszonöt évemből. Az sem mellékes, de egy 1987-es kirándulás a konkrét kiindulópont. Ungvári egyetemistaként vonatoztunk a birodalom fővárosába pár tucatnyian. Azóta is fel-felidézett pillanatok az obligát Vörös téri sétán és a Kremlen túl: szobák a harmincemeletes Izmajlovo szállodakomplexumban, Nyikolaj Gogol szobra a Nyikitszkij bulváron, az író házának kertjében, kaviáros szendvicsek az Anyegin-előadás szünetében, impresszionisták a Puskin Szépművészeti Múzeumban, Tengiz Abuladze Vezeklés című korszakos filmje a Rosszija moziban, hosszú-hosszú ebéd a Prága étteremben. Meg az, hogy a föld alatt mindenki olvasott. Volt, aki újságot, de a legtöbben könyvet. Sűrű, kemény borítós irodalmat.

Összetett, fiatalos, valahogy mégis furcsa hangulata volt annak az útnak. Moszkva akkor biztosan nem volt szép. Hihetetlenül széles útjaival, brutális forgalmával, az óriás, szürke panelházak árnyékában bujkáló templomokkal, a mocskos hóbuckákkal, a zsúfolt metróállomásokkal, a rengeteg arcából adódó arctalanságával nem lehetett az. De így is tudtuk mindig, hogy mikor merre kell mennünk. Ösztönösen. Majdhogynem otthonosan. Elveszettnek egy pillanatra sem éreztük magunkat, lazán, magától értetődően sikerült belesüllyednünk a nyüzsgésbe. Sokkal inkább, mint bárhol máshol. Nem tudom, miért. Lehet, hogy nem is akarom tudni, és ha tudnám, akkor sem akarnám elmesélni mindenáron.

Próbáltam azóta is utolérni, megragadni azt az érzést. Először 1997 őszén indultam útnak. A beregszászi színházzal mentünk, busszal, vendégszerepelni, csakhogy nem engedtek át bennünket az ukrán–orosz határon. Másfél napon, 36 órán át álltunk, várakoztunk, végül visszafordultunk. Másodjára összejött: a 2007-es jégkorong világbajnokság záró szakaszát néztük meg a helyszínen, orosz bronzéremmel, kanadai győzelemmel, sörökkel, vodkákkal, pelmenyivel, szusival, megint az Izmajlovóban táborozva. A harmadik kísérletem 2013-ban volt, kőkemény, mínusz húsz fokos márciusi fagyokban, rengeteg hóban, kilátással a Kotyelnyicseszkaja rakparton álló Sztálin-felhőkarcoló huszonegyedik emeleti garzonjából. Szórakoztató volt mindegyik utam. Az is, amikor célba sem értem, és azok is, amikor igen. Ám különlegesnek, feloldódósnak-elmerülősnek, harmonikusnak egyiket sem találtam.

Nemcsak a városokon múlik, hanem rajtunk is. Elsősorban rajtunk, alighanem.

Moszkva kivételes helye és szerepe személyes történelmemben ezzel együtt megmaradt. Sosem jutott eszembe, hogy békén kellene hagynom végre, minthogy annyit úgysem adhat, mint annak idején, abban a régi, másik életemben, huszonegy éves koromban, és ha annyit nem kaphatok, kevesebbért mi értelme hajkurászni holmi délibábokat.

(Prózai kitérő. Mostanában egyszerűbbé váltak némely praktikus körülmények, követelmények. Az ősidőkben fillérekért zakatolhatott oda az utazó, de utána jött a vízum, ráadásul egyre drágultak a repülő- és a vonatjegyek, és a város sem volt olcsó. Finoman szólva sem. Súlyos százezrekért nem mindennap bíbelődhetünk illúziók üldözésével, tudván, hogy a világ eleve nagy és érdekes, és számtalan hasonlóan hatalmas, kócos, egzotikus, még sosem látott város érhető el úgyszólván fillérekért. De nemrégiben benyomult a képbe ez a magyar származású Wizz Air, miáltal máris vidámabban bonyolódhat elszánt tervezgetésbe, majd ripsz-ropsz repülésbe az ember. És a rubel e pillanatban igen kedvező árfolyamáról még nem is beszéltünk. Prózai kitérő vége.)

El is jött ilyenformán az újabb kaland ideje. Több okból is éppen most. Egyrészt a barátom, aki a Kotyelnyicseszkaján lakik, a huszonegyediken, nemsokára hazatér. Másrészt a kisebbik gyerek huszonegy éves, és érdekli ez az egész. Bejött neki Minszk is, teljes mértékben. Úgyhogy elrepültünk. Akárcsak 1987-ben: az orosz tél kellős közepén.

Hogy megállapíthassuk – vagyis megállapíthassam –: Moszkva változik. Tapasztalom: sokan úgy képzelik el azt a hatalmas és kócos várost, mint a legrusnyább falansztert a gonosz birodalmában. Zsúfolt, élhetetlen, ocsmány, sötét metropoliszként, ahol mindig esik az eső vagy a hó, az emberek felhajtott gallérral, behúzott nyakkal sietnek a szürke falak alatt, gengszterek lövik egymást az utcasarkokon, Vlagyimir Vlagyimirovics pedig személyesen ütlegeli egyik kezével a melegeket, a másikkal Navalnij bloggerkirályt, miközben a harmadikkal keresztet vet, a negyedikkel pedig korrupciós milliárdjait számolgatja, meg-megnyálazva maszatos-ragacsos ujjait. Ötödik keze, azt hiszem, nincs neki sem.

Moszkva nem mesél ilyesmiről semmit. Sehonnét sem néz le ránk jéghideg pillantásával az elnök – az ütődött turisták kopasztására szolgáló ajándékboltok matrjoskáit, jelvényeit nem számítva –, nincsenek jelszavakat harsogó drapériák, és bár rohamosan közeleg a márciusi választás, arra buzdító plakátok sem nagyon vannak, hogy mindenki mindenképp szavazzon a csodásan tehetséges, jól bevált, legyőzhetetlen cár atyuskára. A választási bizottság tényszerű felhívásai mellett egy-két másik hirdetést láttunk, Vlagyimir Zsirinovszkijéit. A rendszer sajátosságaira két dolog emlékeztet. Az egyik, hogy megfér egymás mellett, egy képkivágásban a vörös csillag és a sok-sok kereszt a hagymakupolákon. A másik: ennyi detektoros kaput és csomagátvilágító berendezést soha sehol nem láttam. Mindenütt ott vannak: a metróban, az áruházakban, a színházakban, a múzeumokban.

Ebben a városban mindenekelőtt fényből van még rengeteg. Posztszovjet jelenségként azonosítom ezt: túlkompenzálnak. Másutt, Fehéroroszországban, Grúziában, Ukrajnában is így tesznek. Régen alig pislákoltak a lámpák és a neonok. Most minden világít.

A változás lényegét így írom le: Moszkva azelőtt a birodalomé volt. Úgy volt hatalmas, hogy annak kellett lennie, és kész. Az emberek nem lakói vagy látogatói voltak, hanem tartozékai. Moszkva nem akart mindenáron a kedvükben járni. Nem értük volt, rájuk nehezedett. Szélesen-agresszíven hömpölygő káoszában a Vörös téren, a Sztálin-tornyokon, a metrómegállók csarnokain kívül alig voltak karaktert, ránctalan arculatot felvillantani képes tájékozódási pontok, és azok sem viselkedtek szívélyesen, szeretetre méltón.

Itt, ennek a helyén érhető tetten leginkább a XXI. század. A Kremljovszkaja part járdájának kiszélesítésében. A lebontott Rosszija Szálló telkén felépített Zarjagyje park Moszkva folyó fölé belógó kilátójának kanyarulatában. A Varvarka utca templomocskáiban. A GUM, a Vörös tér, az Ohotnij rjad, a Nyikolszkaja utca karácsonyi-újévi díszkivilágításában, fenyőiben, szobraiban, a porcukros fánkok illatában, a Szpasszkaja torony órájának harangjátékában. Gyerekkoromban ilyennek képzeltem a karácsonyt, mondta a gyerek. (Én is.) Később azt is mondta, hogy nézzük meg Lenint. Megnéztük. Ugyanott fekszik magának, ugyanúgy. Utána csináltunk egy szelfit a nekropoliszban, Leonyid Brezsnyev sírjánál. Illetve Jurij Gagarinénál is: neki szobra nincs, csak táblája, de sokkal több virágot kap, mint bárki más. Helyesen.

Hát igen: Moszkvában egyszerre van ott a szovjet múlt (mint az akadémia még felújítatlan botanikus kertjének összes zugában), valamint a szovjet múlt egy részét, ezen belül kiemelten a nagy háború emlékét elszánt következetességgel ápoló jelen, ám ezzel együtt és ennek ellenére kifejezetten korszerű és korszellemkereső a város. A Moscow City üzleti negyed vadonatúj nyolcvanemeletesei és a számtalan pláza mellett kicsiben is tetten érhető ez szerencsére: a kézműves söröket és kávékat mérő helyeket teleülik a hipszterek, miközben a hipermodern, kényelmes és gyönyörű jégcsarnokok láttán elönti a magunkfajta hokirajongók szívét a sárga irigység. Pláne, miután megtapasztaljuk, milyen vagányul felemelő a hangulat egy telt házas Dinamo–Szpartak-presztízsmeccsen.

Ezúttal is felkerestük Nyikolaj Andrejev 1909-es Gogol-szobrát. Jól emlékeztem: ha egyik oldalról nézünk fel rá, komoly, ha a másikról, mosolyog. Elég kajánul. A Prága étterembe nem mentünk be, eltávolodott a pénztárcánktól. (Elképesztőek a különbségek: van színház, sztárokkal, ahova forintban számolva húszezernél kevesebbért a kakasülőre sem lehet bejutni. Mi négyezerért néztük meg a Mejerhold Központban a budapesti Nemzetiben is rendező Viktor Rizsakov Kortárs koncertjét, csupa fiatalokkal, remek volt. Összességében egyébként nem drága Moszkva: jól enni-inni, kulturálódni, meccsre menni is lehet annyiért, mint itthon. Metrózni és taxizni jóval olcsóbb. Lenin meg ingyenes!) A Kreml kimaradt, az egyetem és a Puskin Múzeum is. Megvoltak ehelyett a metrómegállók közül a legszebbek – a Komszomolszkaja, a Majakovszkaja, a Kijevszkaja; a szerelvényekben mindenki olvasott, sokan könyvet, kemény borítós irodalmat, még többen e-könyvet, annál is többen telefont, újságot kevesen –, elsétáltunk a Malaja Bronnaján a Patriarsije Prudira, oda, ahol A Mester és Margarita kezdődik, és megfigyeltük a sífutó polgárokat a hóborította parkokban. A mínusz tíz és az éles szél soknak tűnt akkor. Valamint egy szuper kis boltban a Maroszejkán megvettük dévédén Tengiz Abuladze Vezeklését, angol felirattal.

Mindezek után óhatatlanul felmerül a kérdés: mi a helyzet az otthonossággal, az illúziókkal, az elmerüléssel? Avagy: hol lehet a helyünk a hatalmas, tágas, kócos metropoliszokban? Egzakt válasz sajnos nem születhet egyelőre. Nincs mese, vissza kell menni hamarosan, muszáj még pepecselni a részletek illesztgetésével. Mindig vissza kell menni, ilyen a sors. Puzzle az élet. Nem baj, hogy kirakhatatlan. Ennyi a tanulság. Aki nem hiszi, járjon utána!

Forrás: https://mno.hu/gkozep/hatalmas-varosok-moszkva-2444577#

Gazda Albert