Hajóács cár és mosónő cárné Lenin városából

2018. március 25.

Péter vagy Katalin volt-e a nagyobb formátumú orosz cár? Van-e még Lenin-szobor a városban? Melyik templomot használták hullaházként? Az egyszerre történelmi hangulatú és nyugatiasan modern Szentpéterváron járva ezeket is megtudtuk. Az első benyomás, ami félreérthetetlenül jelzi, hová is érkeztünk, az Lenin monumentális bronzszobra a repülőtérről bevezető út mentén. Viccelődve írhatnám azt is, kinyújtott keze mutatja az irányt, merre kell tovább mennünk a központ felé. De tartsuk tiszteletben az eredeti mondanivalót: vélhetően a proletárforradalom útját mutatja a kommunista vezér, akinek nevét majd '70 évig viselte a város – e szerint máig tisztelik annyira, hogy szobra a régit elsöprő új rendszerben is rendületlenül állhat.

Ablakot vágni Európára

Az 1000 Út Utazási Iroda és az Aeroflot légitársaság közös tanulmányútján Moszkvából érkeztünk ide, Oroszország régi fővárosába, amelynek helyéül az alapító Nagy Péter cár szó szerint ingoványos terepet, a Néva folyó deltájának mocsárvidékét szemelte ki 300 évvel ezelőtt, hogy a fejlődés érdekében megteremtse az ország északi tengeri kijáratát, egyúttal „ablakot vágjon" Európára. A tudatos tervezésről árulkodnak a vonalzóval húzott utcák, a Névát és mellékágait hálózatszerűen összekötő csatornák – ezért is ragasztották Szentpétervárra az Észak Velencéje nevet. A barokk és klasszicista főnemesi paloták mint megannyi herceg- és grófkisasszony vajsárga, világoskék, rózsaszín, halványzöld „öltözékükben" egymást túllicitálva pompáznak a Néva és a csatornák partján. Helyi idegenvezetőnk, az orosz–magyar Karlova Monika legtöbbször a híres Rastrelli és Rossi olasz építészek nevét emlegeti, akik leginkább hozzájárultak Nagy Péter álmának megvalósításához, hogy Szentpétervár nyugati stílusú várossá váljon.

Amúgy fura alak volt ez a cár, 204 cm magas langaléta teste kicsi madárfejjel és extrém hosszú ujjakkal párosult, miként e külső jegyeit a groteszkig felerősítő bronzszobron megformálták a Péter-Pál erődben. Nem átallotta kitanulni a hajóács mesterséget, nem mellesleg pedig agorafóbiában szenvedett, ezért építtetett magának egy szerény kis földszintes faházat, ahol jó ideig élt és dolgozott, mely ma is áll és múzeumként megtekinthető. Még pikánsabb, hogy második feleségét egy litván paraszt lányában lelte meg, ő lett a mosónőből cárnévá emelt I. Katalin. Akadtak a cári dinasztiában más különcök is, a két nap alatt annyi cselszövésekkel, árulásokkal és botrányos szerelmi viszonyokkal tarkított történetet hallottunk a 400 évig uralkodó Romanovokról, hogy abból akár egy szappanoperát is lehetne kerekíteni.

A város 42 szigetének egyikén álló Péter-Pál erőd volt a legelső építmény. Tűszerű toronysisakot viselő, barokkosan túldíszített székesegyháza mondhatni kötelező látnivaló, merthogy itt nyugszik (kettő kivételével) a Romanov-dinasztia összes cárja. A márványszarkofágok között könnyen megtaláljuk Nagy Péterét – egyedül neki van mellszobra, no meg az összes turista e körül tolong. Számomra megrendítőbb volt az a mellékkápolna, ahol 1998-ban újratemették az utolsó cárt, II. Miklóst és családját, akiket kegyetlenül lemészároltak 1918-ban.

Napi 20 járat Szentpétervárra

Napi 20 járatot közlekedtet Moszkva és Szentpétervár között az Aeroflot, amely nemzetközileg is a legismertebb orosz vállalat. Ezt támasztja alá, hogy idén a világ legerősebb légitársasági márkájának választotta a Brand Finance pénzügyi-üzleti tanácsadó cég. A prémium minőségű szolgáltatásokat a Skytrax is négy csillaggal értékelte. A szakmai elismerések mellett a TripAdvisor felhasználói Európa legjobb nagy légitársaságának választották, businessosztályát pedig globálisan a legjobbnak.

"Pityer"

Pityerben – ahogy a helyiek szeretettel becézik ezt az óriási várost – az a jó, hogy egymástól gyalogos távolságra találhatóak a legfontosabb látnivalók. Végigsétálva a nyílegyenes, korzózóktól hömpölygő Nyevszkij sugárúton, bekukkantva a mellékutcáiba, szinte minden fontos helyszínt kipipálhatunk. Az utcák valószerűtlenül tiszták, nem láttam se eldobott szemetet, se falfirkát, minden tip-top fel van újítva, ja persze, jut eszembe, hiszen Putyin elnök szülővárosában vagyunk.

A hangulatos Fontanka, Mojka és Gribojedov csatornák parti sétányán a szeles és hideg áprilisban is jó volt andalogni, bámulni a vízen állva evező szörföseket, no meg elképzelni, milyen vidám lehet itt nyáron, amikor megnyitják teraszaikat a kávézók, bárok és éttermek.

A sugárút keleti végénél fekvő Oktyabrszkaja Hotelban laktunk – ahogyan általában az 1000 Út csoportjai. Szomszédságában a múlt rendszerből átmentett és megújított önkiszolgáló étteremben (itt még mindig fityulás nénik állnak a pult mögött) pár száz forintnak megfelelő összegért olyan tipikus orosz ételeket lehet kóstolni, mint a borscs (céklaleves), a pelmenyi (hússal töltött derelye) vagy az édes és sóst töltelékkel megrakott pirogok (lepények).

Egy sarokkal arrébb rábukkantam az Aljonka nevű csokiboltra – ebben a jellegzetesen orosz „intézményben" konténerekből kilószám mérik a helyi csokis finomságokat, pralinékat, vagy ötvenfélét – ajándéknak tökéletes! A közelben található még a Galéria bevásárlóközpont is, ilyesmit ugyan itthon is látni, csak legfeljebb nem ekkora méretben.

Elveszve az Ermitázsban

A Nyevszkij sugárút egyenesen a város leggrandiózusabb épületegyütteséhez, a Néva partját uraló Ermitázshoz vezet, amely a világ egyik leggazdagabb múzeumi kollekciójával büszkélkedhet. Legfenségesebb része a zöld-fehér-arany homlokzatával kiragyogó, több mint 1500 szobás Téli Palota, az orosz cárok hivatalos rezidenciája. A velem egykorúaknak még azt tanították, hogy az 1917-es „Nagy Októberi Szocialista Forradalom" során az Auróra cirkálóról (ma múzeumként szolgál lehorgonyozva a Néva torkolatánál) adták le a Téli Palota ostromát megindító ágyútüzet, azóta már cáfolják a lövéseket és magát az ostrom megtörténtét is.

Monika rádiós audio készülékkel dolgozik a nagy tömegeket vonzó attrakcióknál, vagyis szabadon lehet kóborolni, bámészkodni, fényképezni, miközben a fülhallgatón keresztül folyamatosan kapjuk az információkat, a hang szakadozása pedig figyelmeztet arra, ideje a csoport után futni. Merthogy az Emitázs szövevényes folyosóin könnyű elveszni, csakúgy, mint a látnivalók tengerében. Mellbevágó a palota dísztermeinek (koronázási galéria, fogadószobák, ebédlők stb.) fényűzése: hatalmas márvány- és gránitoszlopok, az egész mennyezetet beborító freskók, káprázatos velencei csillárok, művészi intarziás ajtók és padlók, és mindehhez aranyozás mértéktelenül. Minden további leírás helyett íme néhány kép a termekről.

E pazar díszletek között találjuk a sokak szerint I. Péternél is nagyobb formátumú, Oroszországot valódi nagyhatalommá építő, tudomány- és művészetpártoló, ugyanakkor szabados szerelmi életéről is elhíresült II. (Nagy) Katalin által indított cári műkincsvásárlás felfoghatatlan eredményét: összesen 3 millió (!) műtárgyat. Kiszámolták, ha az összeset meg akarná valaki tekinteni, és mindegyikre csak fél percet szánna, az éppen hat évbe telne.

Negyven termet tölt meg csak az olasz reneszánsz gyűjtemény (Leonardótól Michelangelón át Tizianóig), de a spanyol, holland és francia festészet legnagyobb neveire (Murillo, Rubens, Rembrandt, Van Dyck, Goya stb.) szintén rábukkantunk a falakon. A csalódás elkerülése végett írom le, hogy az impozáns impresszionista kollekciót viszont átköltöztették a szemközti kolosszális Vezérkari épületbe, ahol most már csak külön belépőjeggyel látogatható.

És ha olyan szerencséjük van, mint nekünk, belefuthatnak egy művészi produkcióba is, mi az Ehej uhnyem kezdetű népdalt élvezhettük a történelmi falak között, hajdan sokat kínlódtunk vele az általános iskolában.

Romanov-képű szentek, bedobozolt templom

A Péter-Pál székesegyházon kívül még három templomot mindenképpen látni kell. A hatalmas aranyozott kupolájával 100 méter fölé magasodó Szent Izsák-székesegyházban – műfajában a harmadik legnagyobb a világon – szinte törpének éreztem magam, összesen 14 ezer ember fér be ide egyszerre. Negyven éven keresztül építették: csak az tartott két évig, hogy az alapozáshoz szükséges 24 ezer 6 méteres facölöpöt leverjék az ingoványos talajba, a kupolába pedig több mint tízezer korsót helyeztek el a jobb akusztikáért – mindezt szemléltető kisfilmben is megmutatják. A belső díszítés gazdagsága felülmúlt mindent, amit templomban valaha láttam, csak aranyból több mint 300 kilót használtak fel a márvány és a különféle féldrágakövek mellett; ugyanakkor megmosolyogtató, hogy miként működött a cári PR: a carrarai márványból faragott ikonosztáz szentképeiből ugyanis a Romanovok arcai néznek le ránk. A szovjetek sem maradtak el az (anti)propagandában: az ő idejükben, egészen 1991-ig ateista múzeum működött a templomban.

Beszaladtam a félköríves árkádsorát a vatikáni Szent Péter-bazilikáról „lekoppintó" Kazanyi székesegyházba is, megható volt látni, amint a vékony pravoszláv gyertyák imbolygó fényében cirka félszázan – nemcsak öregek, hanem diákok, öltönyös férfiak, divatosan öltözött nők – álltak sorba, hogy megcsókolhassák a Csodatévő Szűzanya ikonját és elmondhassanak előtte egy fohászt.

A legjobbat tartogatom a végére: a Véren Megváltó templomot, legalábbis rám ez volt a legnagyobb hatással. Pontosan azon a helyen emelték, ahol a jobbágyokat felszabadító II. Sándor cárt megölték anarchisták 1881-ben – az uralkodó vérét őrző macskaköveket bent láthatjuk is. Óorosz stílusával, színes hagymakupoláival olyan mintha egy orosz meséből pottyant volna elénk. A tűzzománc kupola és a falakat burkoló, Jézus földi életét felelevenítő mozaikképek – csak ezek tíz évig készültek – visszaverik a csillárok fényét, opálos-aranyos ragyogást kölcsönözve a belső térnek. A cárt a megváltó Krisztussal párhuzamba állító templom okkal szúrta Sztálin szemét, fel akarta robbantatni, amitől az épület csak oly módon menekült meg, hogy az Ermitázs kurázsival rendelkező igazgatója néhány emberével bezárkózott a falai közé. A II. világháborúban előbb raktárnak, aztán hullaháznak használták. Később, a kilencvenes évekig szinte dobozszerűen körbe volt deszkázva, „azt se tudtuk, mi van itt" – mesélte idegenvezetőnk. A templom mögötti bazársoron ki-ki beszerezheti az ízlésének és pénztárcának megfelelő Matrjoskát, a kézzel készült egyedi darabokat százezer forintnak (!) megfelelő összegért vesztegetik.

Ennyi fényesség után jólesett egy földhöz ragadtabb program is, nevezetesen az Orosz Vodkamúzeum, ahol nemcsak a gabonából készült szesz 14. században indult történelméből kaptunk ízelőt, hanem háromféle vodkából is (köztük egy mézes-paprikásból, brrr!) a hozzá illő zakuszkákkal (harapnivalóval), amelyek közül, mint megtanultuk, a legfontosabb a kovászos uborka – az ugyanis késlelteti a berúgást. A múzeumhoz tartozó vodkabár kiszolgálója szerint a világon náluk a legnagyobb választék ebből az italból: a létező 3000 fajta vodka közül 200 kóstolható meg itt. A falra kitett havi népszerűségi listát a Mamont (Mamut) vezette, ebből 450 rubelbe (kb. 2500 forint) kerül egy normál adag, ami az orosz mérce szerint nem egy felest, hanem egy decit jelent.

Vidám uralkodás, titkos estélyek

Persze a cároknak nem egyetlen palotájuk volt, nyárra kiköltöztek a városból a zöldbe. Emlékeznek még I. Katalinra, aki mosónőből lett cárné? Amit ő építkezésben elindított Carszkoje szelo (Cári falu, mai nevén Puskin) településen, azt lánya, a fényűzésben határokat nem ismerő I. Erzsébet cárnő meghatványozta, így az itteni Katalin-palota pompájával még a Téli Palotát is felülmúlja. Erzsébet (Jelizaveta Petrovna) „vidám cárnő"-ként vonult be a történelembe, imádta az estélyeket, a féktelen mulatozást, az italozást – nem is élt sokáig. A nyári palota egyes termei úgy néznek ki, mintha valaki két marokkal szórta volna az aranyport mindenre, amit ért. Íme néhány kép.

A 800 m2-es trónterem csupa arany, tükör és ragyogás; a falakat serleg- és virágstukkókkal díszített zöld ebédlőben az asztali szökőkút a legkülönlegesebb tárgy, amibe az asztal alatt ülő gyerek/törpe pumpálta a bort. A legelképesztőbb azonban a borostyánszoba, melynek falait különböző árnyalatú, összesen 900 kg kőzettel burkolták. Az eredeti borostyántáblákat a németek elhurcolták és nyoma veszett, de 2013-ra, a város 300. születéspapjára mecénási segítséggel sikerült rekonstruálni a világhírű szobát, amely egyébként az egyetlen helyiség, ahol tilos fényképezni.

A palotához tartozó több száz hektáros művészi franciapark rejtett zugaiban és a hozzá tartozó tó partján több fürdőre és pavilonra bukkanhatunk, mint például az Ermitázs, ennek felső szintjére az ételt minden vendég elé az asztalba épített külön étellifttel húzták fel, a maradék pedig ugyanazon az úton távozott, így a szolgák nem láthatták, hogy éppen kiket részesít a vendégfogadás kegyében uruk vagy úrnőjük. A park szépségei Puskint is megihlették, aki a 19. század elején a helyi líceum diákja volt.

Jó lenne ezt a csodálatos parkot nyári pompájában élvezni és megnézni az „orosz Versailles"-nek nevezett petrodvareci cári rezidenciát is, jó lenne Szentpétervár csatornáin hajókázni, látni az éjszakára felnyitott Néva-hidakat, felmászni a Szent Izsák-székesegyház kupolájába az onnan nyíló körpanorámáért, és jó lenne megtapasztalni a fehér éjszakák varázsát, mikor még este sincs sötétség – van miért visszatérni ebbe a városba.

Forrás: Fucskó Hajnalka
turizmus.com
2017. április 28.