Ezeregyéjszaka meséi

2019. február 4.

Elindult hát kis csapatunk lelkesen Budapestről Moszkva felé, hogy a Sheremetyevo repülőtér igen tüzetes megismerése (4 óra tranzit idő) után egyszer csak megérkezzünk Tashkentbe, Üzbegisztán jelenlegi fővárosába.

Mondják, hogy világunk a változás korába lépett. S ebből a folyamatból Üzbegisztán sem maradhatott ki. Az egyébként igen lassú és nehézkes beléptetési procedúránál “idő rekordot” döntöttünk, alig 45 perc alatt kiértünk a repülőtérről. És innen már a megszokott, olajozott módom ment minden: a buszunk már várt, Dzsamila, idegenvezetőnk mosolyogva osztotta ki mindenkinek a helyi iroda kis welcome csomagját: térképek, plov recept, hasznos infók és a lényeg: az előre beváltott pénz, a szum. Mire ennek kiosztásával végeztünk, már a szállodában is voltunk.

A világ változásának azonban itt nem volt vége, sőt: igazából csak ezután kezdődött! S mi csak ámultunk: ragyogó napfényben tekintettük meg az 1966-os földrengés utáni újjáépített Tashkent csodáit, s még azt is megtudtuk, hogy arrafelé éppúgy a gólya hozza a gyermeket (csak háromszor annyit) mint mifelénk. A változások szeléből ki nem maradó országról már itt kiderült, hogy nyitottabbá válik (elindult a fekete valutapiac legalizálása, a külföldi munkavállalások legálissá tétele és ösztönzése, a turizmus fejlesztése). Hogy konkrétan mit is jelentett ez? Tashkent megtekintése után – a változások jegyében - már repültünk is Khíva, a sivatag gyöngyszeme felé. Eredetileg a programban nem így szerepelt, de ez a változás a csoporton belül közmegelégedésnek örvendett. Naplementét látni a sivatagban… repülőről… extrém élmény volt! Khívában a szállásunk ezúttal nem a megszokott, falon kívüli volt, hanem ugyanazon hotel lánc tagjaként egy másik szállodában: de a városfalakon belül! Minden épület körülöttünk a történelem része volt, bármerre is indultunk szállodánk kapujából. Végre egy teljes éjszakát aludtunk igazi ágyban.

Ragyogó szeptemberi napfényben pompáztak Khíva palotái, mecsetjei, minaretjei, medreszéi és mozaikjai - mint mindig. A híres khívai kenyér most is ropogósra sült, a fafaragó, szőnyegszövő, papucshorgoló mesterek ma is helytálltak a turisták számára kikötött látvány-tevével együtt és a vacsoránál ezúttal egy olyan tetőteraszon terítettek számunkra, ahonnan az egész város naplementébe forduló panorámája tárult elénk. Mesébe illő volt, mint a pazar lakomával megrakott asztalunk.

És felvirradt a “hosszú napunk” reggele. 480 kilométer a Kizil-Kum sivatagon át busszal… Így első ránézésre nem tűnik vonzó programnak, de a kétkedőket ezúttal is meggyőzte, sőt lenyűgözte a sivatag. Az aprólékosan megművelt gyapotföldek, gyümölcsösök, a földeken dolgozó milliónyi ember látványa egészen szokatlan a magyar szemek számára éppúgy, mint a kiépítetlenül, a szó legszorosann értelmében parttalanul kanyargó “vad folyó”, az Amu Darja látványa. Szakszaul, dűnék, sivatagi egerek, vörös árnyalat… És a nap végén a “szent” város, Bukhara. Az új, és ütemesen épülő, kiváló minőségű autópályának köszönhetően már délután közepén megérkeztünk, így rögvest el is kezdtük az ismerkedést Naszreddin Hodzsa furfangos történeteivel, Bukhara legendás vízellátó rendszerével és a Selyemút menti iszlám toleranciájára épülő (állat és ember motívumokat is felvonultató!) művészetével. Este egy vendégháznál a jellegzetes, gyapotrőzsén megfőtt plov különleges falatjaival zártuk a napot, majd visszavonultunk a város egyik legelitebb szállodájába, az Asia Bukhara-ba.

Bukhara azonban ezen a napon is elbűvölő volt: a Szamanidák ősi mauzóleuma, ahol róttuk mágikus köreinket az épület körül, Jób forrása és a legendás fűszer piac, a 20 oszlopos mecset és a khán palotája Vámbéry Árminunk nemzeti szalagos képével. Délután a Kirgiz elnök látogatása miatt teljesen lezárt és átépítés alatt álló óvárost csodáltuk meg a Kalyan mecsettel, minarettel és a medreszékkel, valamint a “mesés kelet” kincseit elénk táró bazárokkal (mind az öttel), majd a bukharai szőnyegcsomózó technikák kápráztattak el minket. A tartalmas és bevásárlós szabadprogramunk után pedig egy 16. századi medresze udvarán andalogtunk a kelet zenéire koreografált folklór est dallamain és a látványos divat bemutató-show ruháin. Ez a napunk is tartalmasan telt.

Bukharától búcsút véve reggel indultunk ismét a sztyeppe felé, útközben Nagy Sándor erődjét másztuk meg a vállalkozó szelleműekkel, és a hires petroglifeket (sziklarajzokat) tekintettük meg, amelyek eléréséhez át kellett szelnünk egy “csillebérc anno, 60-as évek feeling" gyermektábort. A kalandos időutazás után a málladozó palás kőzeten mászva fényképeztük az ősi véseteket. Nap végére elértük a kazah jurta táborunkat, ahol a menetrend szerinti tevegelés után, a vacsora végére fellobbant a tábortűz és egy-két (...három-tíz) bátorító üzbég konyak után az énekes vendég (élet)művészünk torkából belengte a koromfekete éjszakát a kazah dallamok folyama.

A másnap pirkadatkor indult, és közös megegyezéssel nem az Aydar-kül tavi fürdést választotta csapatunk, hanem a gyors menetet Szamarkandba. Meg is érkeztünk már dél tájban, és el is kezdtük az ismerkedést Timur Lenk csodás fővárosával. A Regisztán tér világhírű épület együttesét vettük tüzetesen szemügyre lépésről-lépésre, majd a Gur Emir, azaz a “Sánta vas” (Timur) mauzóleuma következett. Este elegáns, 5 csillagos vacsora a szállodában, majd a kivilágított Regisztán térben gyönyörködtünk.

Az utolsó, igen hosszú és tartalmas napunk Szamarkandban kezdődött, csak úgy sorjáztak a látnivalók: Mirzo Ulugbek csillagvizsgálója, az Afrosyjob múzeuma, a legendás zarándokhely és temető, Timur nagymecsete és a piac… Aztán a szuperexpressz alig több, mint 2 óra alatt repít minket vissza Tashkentbe egy pazar táncműsorral fűszerezett búcsúvacsorára, egy röpke 3 órás alvásra, majd ismét a reptér és a hazaút...

Tanács Gábor