Endrei Judit - Nagy Péter városa: Szentpétervár 3. rész

2019. augusztus 27.

Ez alatt a néhány nap alatt nem marad időnk, hogy a város híres templomaiba bemenjünk, így kívülről csodáljuk meg az Izsák székesegyház monumentalitását, a Véren Megváltó templom csodálatos, a legkülönbözőbb színekben pompázó hagymakupolás épületét. A turista programban természetesen benne van ezeknek a csodálatos műemlékeknek a megtekintése is.

Mint ahogy Petrodvorec és Puskino is, a legismertebb cári kastélyok is kihagyhatatlanok. Nagy Péter járt Versailles-ban, nagy hatással volt rá, valami hasonlót szeretett volna építtetni. Olyan pompásra sikeredett a nyári rezidencia, hogy a cár nem is lakott benne, mert még neki is túl sok volt. A parkja nemcsak szépséges, de csodálatos szökőkutakkal van tele, köztük néhány hihetetlen rafinériával van megépítve. Erre régről emlékeztem. És képzeljék, megmaradt a játék, hogy ha bizonyos kőre lépsz, váratlanul felszökken a víz, és a nyakadba zúdult, ha nem vagy elég ügyes és nem futsz gyorsan tovább. Múlt nyáron lelepleződött a dolog, nem is az számít, melyik kőre lépsz. A bokrok között megbújik egy kis fa házikó, abban csücsül egy „jószándékú”, játékos kedvű úr, és ő indítja a szökőkutakat, amikor látja, hogy valaki, legfőképpen a gyerekek már túl bátrak.

Lassan befejezem az írást, hiszen ha valóban mindenről szeretnék írni, akkor egy könyv kerekedne belőle.

Végezetül még két látnivalóra hívom fel az Utazó figyelmét. Ha Szentpéterváron járok, mindig elmegyek Nagy Péter impozáns szobrához. A „Mednij Vsadnik” – a Bronz lovas az idők folyamán a város egyik jelképe lett, Puskin azonos című poémájában állított emléket a városalapítónak. Alig hiszek a szememnek, a szobor melletti park füvén sokan üldögélnek, heverésznek, mintha Londonban vagy New Yorkban lennénk. Vidáman, lazán, szabadon…

A másik hely, ahova minden alkalommal elmegyek, a Puskin lakásmúzeum, a Mojka partján, a 12-es szám alatt található. Az oroszok nagy költője, Alekszandr Puskin – mindmáig a legkedvesebb számukra – itt töltötte életének utolsó időszakát, itt élt feleségével, Nataljával és gyermekeivel. Ide hozták haza a szerencsétlenül végződött párbajról, ahol halálos sebet kapott. E párbajt felesége jó hírnevének megőrzéséért vállalta. Megrendítő és egyben megható érzés azokban a szobákban sétálni, ahol ő járt, azokat a tárgyakat szemlélni, amiket ő használt, érintett. Különleges varázsa van a helynek – mint a legtöbb lakásmúzeumnak, ugyanezt éreztem Moszkvában a Tolsztoj és a Csehov múzeumban is –, szinte várom, hogy mindjárt belép a lakás tulajdonosa, majdnem elhiszem, hogy a következő szobában ott ül és éppen valamelyik versét írja.

Nagyszerű kísérőnk, Natalja, sokat mesélt a Puskin család hétköznapjairól, a szentpétervári életükről, a feleségével való kapcsolatáról, a párbajról és az utolsó napokról. Nem titkolom, könnyek szöktek a szemembe, amikor annál a díványnál álltunk, ahol a költő óriás elhunyt. Kísérőnk Puskin egyik versével zárta a látogatást. Csöndesen léptünk ki a 21. század nyüzsgő világába.

Következő évben a barátnőimet is elhoztam ide, és mert nem volt magyar vezetés, magam vállalkoztam arra, hogy fordítok nekik, hiszen ők nem tudnak oroszul. A könnyek nem maradtak el most sem. Amikor a könyvtárszobában megálltunk, és Natalja elmondta a költő utolsó mondatát: „Kedves barátaim, könyveim, isten veletek!” – a saját könnyeimen keresztül azt láttam, hogy az én barátnőimnek a megrendüléstől folynak a könnyei. Azt hiszem, itt, ebben a pillanatban érezték meg, mi is az a szláv lélek.

Szentpétervár jó negyven éve beköltözött a szívembe. Igaz a mondás, ha jártál ebben a városban, a város ott marad benned. Hiába voltam itt jó néhányszor, bármikor újra és újra repülőre ülnék, hogy megmártózzam a város nyüzsgő kulturális életében, hogy megpihenjek Nagy Péter szobra tövében, hogy újra láthassam az Ermitázs kincseit, hogy időt tölthessek Puskin múzeumában, hogy sétálhassak Petrodvorec árnyas sétányain, és hogy gyönyörködhessek a palota pompás látványában. Apropo, egy következő alkalommal szívesen mesélek Önnek, kedves Olvasó, mindarról, ami most kimaradt.

A cikk szerzője: Endrei Judit
Az eredeti cikk a www.endreijudit.hu oldalon ITT látható.