Endrei Judit - Kalandozás Kambodzsában 3. rész

2021. március 19.

Itt vagyunk Angkorban

Rövid autózás után megérkezünk Angkor bejáratához. Modern épületegyüttes, a pénztárak mellett butikok, étkező hely, toalett. Itt vásároljuk meg a jegyünket, amit ettől a perctől a nyakunkban hordunk, mert sokszor ellenőriznek majd bennünket. Az ára 62 dollár és 5 napig érvényes. Jólesően fedezzük fel, hogy minden jegy árából 2 dollárt egy helyi gyermekkórház kap meg. Már csak ezért is kívánom, minél többen látogassanak el ide.
A belépésre várva átvillan rajtam, de hiszen most egy újabb álmom válik valóra! Szinte belesajdul a szívem a felismerésbe. Úgy érzem magam, mint egy bezárt kiscsikó: menjünk már, haladjunk már! Amikor végre kiszállunk a légkondicionált autóból, szinte rávetjük magunkat az első templomra. Pedig ez még nem a „híresek" közül való, de fotózzuk jobbról-balról, fentről, lentről. Már ez a „nevenincs" templom is lenyűgöző, az égetett téglából rakott falakba leheletkönnyű nőalakokat vésett az ismeretlen művész. Szinte lelibbennek a falról... Mikor kissé lenyugszunk, továbbmegyünk, három napunk van, sok mindent akarunk belesűríteni.
Egy varázslatos helyre érünk, az ember és a természet alkotta ezt a világot. Az ember megépítette, a természet pedig, miután az ember elhagyta, birtokba vette ezt a helyet. „Dzsolis templomnak" neveztük mi is, mert annak idején Angelina Jolie itt is forgatta a Tomb Raider című filmjét, sőt, bizonyos értelemben neki is köszönhető, hogy egyre több turista kezdett errefelé jönni. Hihetetlen látvány, ahogy a fák „karjai" átölelik a romokat, bekúsznak minden kis zugba, birtokba veszik a hatalmas köveket. Olykor az az érzésem, hogy egy hatalmas kígyó tekereg a megkopott köveken. Lám, a természet mindig felülkerekedik. Természetesen mi is fotózunk, megörökítjük, hogy itt vagyunk. Sokan vannak, sorba kell állni, de ez minket sem izgat, kivárjuk a sorunkat. És minket is megvárnak mások.

Amikor átsétálunk egyik helyről a másikra, természetesen itt is találkozunk árusokkal, a gyerekek szó szerint megrohamoznak, angolul kínálják a portékájukat. Már-már elcsábulunk, hogy vegyünk tőlük valamit, mert „olyan aranyosak". De rájövünk, hogy ezeknek a gyerekeknek iskolában lenne a helyük. És a szülők mégis itt dolgoztatják őket, hiszen jól gondolják, a külföldiek tőlük szívesebben vásárolnak, hiszen „olyanaranyosak". Kettős érzés van bennem: sajnálom is őket, vennék is valamit, de azzal is egyetértek, nekik tanulással kellene tölteni az idejüket.

Zeneszó üti meg a fülünket, csak amikor közelebb érünk, veszem észre, hogy minden muzsikusnak van valami testi hibája. A Pol Pot rezsim idején mindenfelé rengeteg aknát raktak le, és emiatt sok ember halt meg, vagy sérült meg a rezsim bukása után is. Mint ezek a férfiak is. De ők nem koldulnak, ők muzsikálnak. Természetesen, ha csak egy kicsivel is, de mi is hozzájárulunk, hogy ne kelljen kéregetniük.
A Bajon templom teljesen elvarázsol bennünket. Netán, ha rosszkedvűen jönnénk ide, akkor is elmosolyodnánk, mert e templomban rengeteg mosolygó arc tekint le ránk. Ötvennégy torony magasodik fölénk, minden egyes torony kb. 50 méter magas, és a négy homlokzatát egy-egy óriási arcmás díszíti, valamennyi a titokzatos „khmer mosollyal". Ha európai hasonlatot keresnék, olyan „monalizás" a mosolyuk. Ezek magát a királyt – VII. Dzsajavarmant – ábrázolják, a négy világtáj fölött uralkodó bódhiszattva képében. A félig lehunyt szemű arcok mintha olyan emberek nyugodt és rendíthetetlen derűjét tükröznék, akik már egészen elszakadtak a világ dolgaitól. Maradnék, ha tehetném, nézelődnék, megpihennék, szabad utat engednék a fantáziámnak: milyen lehetett itt az élet akkor, amikor a király és kísérete megjelent? Hogyan hatottak a földi halandókra ezek a különleges mosolyú, hatalmas szoborfejek? És mit érezhettek azok a kutatók, akik az őserdő öleléséből kibontották ezt a templomot?

Angkor Thom területén vagyunk, amit a Khmer Birodalom utolsó nagy királya, VII. Dzsajavarman – a győzelem feletti örömében épített. A „nagy város" méreteit ma is érzékeljük. 10 kilométeres fal vette körül, ez még mindig áll, persze már inkább romos állapotban. A falból nyíló öt monumentális kapuhoz a vizes árkok fölött átívelő hidak vezetnek; ezek két oldalán isteneket és démonokat ábrázoló szobrok sorakoznak, amelyek a khmerek őseként tisztelt mitikus Naga kígyót, a vizek szellemét tartják a kezükben.
Érdekességként leírom, hogy egy 13. századi kínai nagykövet leírásából sok mindent megtudhatott az utókor a korabeli Angkor életéről, ezek mindmáig a történelmi Angkor feltárásának alapvető forrásai. Nem csupán a nagy templomokat írta le – amelyek közül épp az ő feljegyzései révén tudjuk, hogy a Bajon-templom tornyai aranyozottak voltak, – hanem értékes információkat is feljegyzett a város hétköznapjairól vagy Angkor lakóinak szokásairól.

Amikor több száz vagy több ezer éves építmények között járunk, amelyek lenyűgöznek elképesztő méreteikkel, hajlamosak vagyunk arra gondolni, ezeket talán nem is ember építette, hanem inkább földönkívüliek. Gondoljunk csak a piramisokra Egyiptomban, vagy Machu Picchura Peruban, de az etiópiai Lalibelában is átvillant rajtam ez a gondolat a sziklába vájt templomok falai között. És ugyanezt éreztem Angkor monumentális templomai között is. Itt is lenyűgöztek a sok emelet magasra rakott, összecsiszolt óriási kőtömbök... Jól tudjuk, a mai kor emberét a hihetetlen technika segíti, ezek segítségével képes szinte bármire, csak a világ legmagasabb épületét, a Burdzs Kalifát említem Dubaiban. Ráadásul, innen, a mából hajlamosak vagyunk kicsit lenézni, vagy fogalmazzak árnyaltabban, hitetlenkedve nézni a korábbi korok embereit, mérnökeit, a tudásukat, a kreativitásukat. Hogy voltak képesek ilyen teljesítményre?!
De megint elkalandoztam. Bizonyos értelemben valóban nem emberek voltak Angkor alkotói, hiszen az egykori khmer uralkodók istenkirályként tekintettek magukra. Mindegyikük óriási templomokat építtetett magának, ezeket a birodalmat és az őt magát védelmező istennek szentelte. A legismertebb látványosság az Angkor Wat templomegyüttes, a világon eddig épített legnagyobb vallási célú épület, amely az 1100-as években épült, Szurjavarman király uralkodása ideje alatt. Mivel Szurjavarmant hindu hite vezérelte, Angkor Wat minden építménye a hindu vallás gazdag szimbólumvilágában pompázik. A csodálatos épületen több mint 50 000 munkás és 5000 szobrász dolgozott, több mint 30 évig. Ezeket a számokat azonban nem is tartjuk soknak, ha közelebbről is megszemléljük a páratlanul kimunkált épületet.

Mielőtt Angkor Wat felfedezésére indulnánk, muszáj pihenni, és persze ebédelni. Egy kellemes kis kerthelyiségben ülünk le, bár nagyon meleg van, de a szellő mégis kellemesebb, mint a légkondicionálás. De mit együnk? Laura jellegzetes khmer ételt választ, kókusztejes csirkét kókuszban tálalva. Én szintén valami helyit eszem, csirkét rizzsel. Ízletesek az ételek, igaz, mindketten régóta szeretjük az ázsiai ízeket. Elüldögélünk egy kicsit, hogy erőt gyűjtsünk a délutáni „menetre". Ebéd közben is látjuk Angkor Watot, innen, a távolból is érezni, micsoda hatalmas, tekintélyes méretű építmény.
A templom előtti tavakban alig van víz. Nem csoda, hiszen a száraz évszakban vagyunk itt. Azért fotó itt is készül, nem is egy.

Az épületegyüttest csodálatosan megmunkált homokkőből emelték, a leírások szerint a homokkőtömböket a csatornákon szállították Angkorba. A tömbök megmunkálásánál fontos szempont volt, hogy az egymásra illesztés után tökéletesen egységesek legyenek, és az illesztések egyáltalán ne látszódjanak. II. Szurjavarman király székesegyházának méretei gigantikusak. Ahogy közelebb érünk, érzékeljük is e monumentalitást. Meredek lépcső vezet a magasba, senki nem tudna lebeszélni, hogy felmásszak. Óvatosan kapaszkodom, fogódzkodom a korlátba. De mindenki más is ezt teszi. Itt nem kapkodunk, nem sietünk. Már csak azért sem, mert közben meg-megállunk, hogy megcsodáljuk a világ legnagyobbnak mondott templomát.
A legmagasabb torony a Meru-hegyet jelképezi, 65 méteres, ez kb. 20 emeletnek felel meg, csak hogy könnyebben elképzelhesse a kedves Olvasó a méreteket. A Meru-hegy a hindu vallásban az univerzum szíve és az istenség (Angkor Wat esetében Vishnu) székhelye.
Körbesétálunk a teraszokon. A templom a „teljesség" szimbóluma, teraszai azok a szintek, amelyeken végighaladva az ember eljuthat a tudáshoz és a lélek újjászületéséhez, majd az istenek házához és a lingához, a világnak az istenné vált király fallikus szimbólumával jelölt középpontjához... Elhatározom, ha hazajövök, utánanézek, utánaolvasok...

Nem látni az árkádos folyosók végét, olyan hosszan ölelik körbe a templom belső részét. A falakat csodálatos domborművek borítják. Ismeretlen világ elevenedik meg, fontos személyiségeket és csatákat, eposzi és udvari jeleneteket ábrázolnak ezek a műalkotások, a khmer nép történetét beszélik el. Magával ragadóak a bájos nőalakok: a fedetlen keblű égi táncosnők (apszarák) és az isteni nimfák (dévaták). A mitológia szerint e szépséges hölgyek gyönyörrel árasztják el a paradicsombeli kiválasztottakat. Persze a látvány megmozgatja a fantáziámat, hiszen valószínűleg a öltözék, a frizura, a mozdulatok alapját az akkori valóság adja.

Az egyik zugban két narancs színű ruhát viselő szerzetes ül, áldást lehet kérni tőlük – persze némi juttatás ellenében, amit ők nem kérnek, de illik. Elég hosszan mormolnak valamit, persze, hogy nem értem. De megpróbálom elképzelni és elhinni, hogy csupa szépet és jót kívánnak nekem és szeretteimnek. Végül a csuklómra kötnek egy kis piros fonalat, amit azóta, hetedik hónapja viselek. Ez akkor fog leesni a csuklómról, amikor megoldódnak a problémáim. Akkor ott Angkorban úgy éreztem, nincsenek problémáim... Aztán hazajöttem, és – mint ahogy sok mindenki másra is -, rám zuhantak a gondok. Kíváncsi vagyok, mikor esik le a kis szalag...

Csodálatos hely Angkor Wat, az épületegyüttes harmóniája, a fény-árnyék hatások finom játéka megnyugtatóan hat a lelkemre. És itt is megfogalmazódik bennem: de jó lenne itt maradni, akár napokig is. Üldögélni, nézelődni, gondolkozni vagy egy félreeső zugban könyvvel a kezemben olvasgatni. Ez hiányzik nekünk, nyugati embereknek... Csak rohanunk, intézünk, dolgozunk, vagy csak nagyon ritkán adunk magunknak időt arra, hogy csak úgy üldögéljünk, elengedjük magunkat és élvezzük a semmittevést.

Maradt még mesélnivalóm, de azt majd a következő részben.

A cikk szerzője: Endrei Judit
A teljes cikk a www.endreijudit.hu oldalon ITT látható.