Endrei Judit - Kalandozás Kambodzsában 1. rész

2020. szeptember 2.

Nézem a bal csuklómon a kis piros fonalból kötött „karszalagot"... Visszaidézem a pillanatot, amikor Angkor Wat fő templomának tetején egy szerzetes megáldott, majd a csuklómra kötötte. Amikor befejeződött a ceremónia, Emília, az idegenvezetőnk megjegyezte, ez akkor fog majd leesni, ha megoldódott a problémád. Jól emlékszem az érzésre, ahogy átvillant rajtam a gondolat: probléma?! Mi problémám lenne? Itt vagyok a világ egyik legkülönlegesebb műemlékénél, otthon várnak a munkáim, jól vagyok, egészséges vagyok... Aztán amikor hazaérkeztem, egyre csak jöttek a rossz hírek az egyre terjedő járványról, sőt, már itthon is egyre többen lettek betegek. A munkáim elmaradtak, egymásután mondták le valamennyit, a forgatások is elmaradtak... Szóval hirtelen mégiscsak lettek problémáim, nem is kicsik.
A kis piros szalag három hónapja van a csuklómon, és úgy érzem, még jó darabig ott lesz.
Aki szeret utazni, annak bizonyára van bakancslistája. És persze megesik, hogy a bakancslistára felírt vágyálom nem hogy közelebb, de mind távolabbra kerül tőlünk. Magam is így voltam már Angkorral... Régóta vágytam oda, aztán ahogy az anyagi helyzetem „szolidabbá" vált, kezdtem elengedni ezt az álmomat. Azzal vigasztaltam magam, majd olvasok róla, majd megnézek néhány ismeretterjesztő filmet.

De miért is vágyakozunk utazni?

Miért nem ugyanaz az élmény megnézni egy úti filmet, elolvasni egy könyvet, mint adott helyen ott lenni, „jelen" lenni? A legfőbb mozgatórugóm – és akkor most már beszéljek a magam nevében – először is a kíváncsiság! Olthatatlan kíváncsiság az újra, a más tájakra, a műemlékekre, hogy megtapasztaljam, abban a másik országban, földrészen milyen a hétköznapi élet, milyenek az emberek, a szokások, az ételek, milyenek az illatok, a szagok... Azt semmilyen film és képes album nem pótolja, mit éreztem, amikor végigsimíthattam a Machu Picchu vagy a Kheopsz piramis köveit. És ugyanígy vágytam, egyszer majd megérinthessem Angkor templomainak megkopott köveit.
Most, a járvány idején „komoly" szakemberek egyszerűen csak úgy beszélnek rólunk, akik utazni szeretünk, hogy ezek a turistahordák ellepik a világot...!!! Aki így vélekedik rólunk, soha nem kelt útra vágyakozva, nem fedezett fel új világokat izgatott szívvel, nem barátkozott más országok lakóival, nem kóstolt szokatlan ízeket, és még sorolhatnám, miért kelünk mi útra.
Fontos megjegyezni, hogy nagyon sok országban a turizmusból, az odaérkező „hordákból" százezrek, milliók élnek, persze közel nem gazdagon. Fájó szívvel gondolok most azokra, akiknek a járvány miatt a mindennapi megélhetésük került veszélybe.
Nemrég olvastam egy nagyon érdekes felfedezésről, amely szerint oka van ennek a vándorlási vágynak. Sokan soha nem éreznek késztetést, hogy elhagyják az otthonukat, jól érzik magukat a megszokott, állandó környezetükben és szinte értetlenül néznek ránk, hogy már megint hova utazunk. Nos, kiderült, hogy ennek a szenvedélynek bizony mélyebb gyökerei vannak. Hívhatjuk vándorvágynak, kalandvágynak, utazásfüggésnek vagy egyszerűen csak kíváncsiságnak, legyen szó akár egynapos kirándulásról vagy egy hosszabb kalandozásról.
Ez a belső utazási késztetés visszavezethető a genetikára, mégpedig a DRD4 génnel hozható összefüggésbe, amely szoros kapcsolatban áll az agy dopaminszintjével. Megfigyelték, hogy azokban, akik hordozzák ezt a génváltozatot, közös az utazási iránti szeretet. A génváltozat nem túl gyakori, mindössze a lakosság 20%-át érinti, de a múltban feltehetően többeknél volt jelen, alapvetően a népesség azon populációiban dominál, akik ősei sokat vándoroltak, tehát egészen az emberiség gyökeréhez vezethető vissza.
Nem kérdés, én magam is ehhez a 20%-hoz tartozom!

Aki keres, az talál!

Gondolkoznom kell, mikor is hallottam először Angkorról, és mikor láttam képeket róla. Talán itt is a középiskolás művészettörténet órák a „ludasak"? Szerettem ezt a tantárgyat, hiszen annak a kis alföldi városkának a gimnáziumából gondolatban elrepülhettem más világokba, olykor a múltba, olykor messzi tájakra is, oda, ahova, még csak álmomban sem gondoltam, hogy majd egyszer eljutok.
De hogy lett az álomból valóság?
A kisebbik lányom Vietnámban vállalt munkát, Saigonban. Mivel hosszabb ideig maradt, mint néhány hét, mindenképpen meg akartam látogatni. És ha már ott vagyok, eldöntöttem – egyébként ez gyakran befolyásolta az utazásaimat -, „átugrom" Kambodzsába, egészen pontosan Angkorba.
Az utóbbi években többször utaztam az 1000 Út Utazási irodával, általuk sok távoli helyre eljutottam a nagyvilágban. Megszoktam, hogy útjaik jól szervezettek, kellemesek a szállások, az ellátás, jól összeállítottak a programok, és kitűnőek az idegenvezetőik. Tehát velük kényelmesen utazom, biztonságban vagyok. De ez alkalommal magam keltem útra, tehát magad uram, ha szolgád nincs, magam intéztem mindent, persze a lánykám segítségével! Így már a repülőjegyet is én bogarásztam ki, online vásároltam meg, a nemzetközi és a belső járatokra is. Már ebbe jól beleizzadtam. A kiválasztás még ment is, de az angol kérdésekre biztonsággal válaszolni, no, az már kihívás volt. Aztán következett a szállásfoglalás. Amit persze megelőzött a keresgélés, majd az, hogy melyik mellett döntsek. Jó helyen van-e, közel lesz-e a látnivalókhoz? Meddig mondható le? Egyáltalán lemondható-e? Mennyire bízhatok abban, hogy a bankkártyám adatait megadhatom-e? Ezer és egy kérdés, bizonytalanság. Bevallom őszintén, mire mindennel meglettem, szakadt rólam a víz. És utólag is hálásan gondoltam az 1000 út lányaira-munkatársaira, hogy ha velük utazom, mindezt a gondot leveszik rólam.

Phnom Penh, Kambodzsa fővárosa

Repülővel érkeztünk. Mivel hátizsákkal utaztunk, nem kellett várni a csomagokra, így hamar kiszabadultunk a zsúfolt reptérről. Magam is elcsodálkoztam, hogy a közepes hátizsákba hogyan voltam képes hat napra becsomagolni. Úgy, hogy természetesen naponta váltottam fehérneműt, pólót. És vittük a tisztálkodási szereket, gyógyszereket, némi kekszet, rejtvényt, naplót, olvasnivalót és természetesen a fényképezőgépet. A reptér épülete előtt itt is lecsaptak ránk a taxisok, de szemtelenül sokat kértek. A lányom – aki kitűnően beszél angolul - kiderítette, vonattal is bemehetünk a 10 km-re lévő városba, és még sokkal olcsóbb is. Nem zavart, hogy a vonat - egyetlen kocsiból állt - lassan zötyög, így legalább nézelődhettünk. Szívszorító látvány volt a sínek mellett a kis viskók, kalyibák sora. Némelyikbe beláttunk, éppen főztek, mostak, éltek. Mögöttük pedig, csupán egy-két utcányira szép, elegáns házak emelkedtek. Milyen lehet onnan ide lenézni, vagy innen oda felnézni? Meg lehet szokni a látványt? A nyomornegyed házai vizes, lápos talajon állnak. Most nyílnak a tavirózsák, mintha a csúfságot próbálnák ellensúlyozni szépségükkel...
A vonat végállomásán kezünkbe vesszük az információs irodában kapott térképet, kikeressük rajta a szállodánkat. Ránézésre nincs is olyan messze, ezért gyalog vágunk neki a távnak. Szeretem ezt az érzést: vadidegen helyen vagyok, a világ másik felén. Kezemben a térkép, elindulok, látom, hol kell jobbra vagy éppen balra kanyarodni. Közben meg-megállunk, nézelődünk. Azt rögtön megállapítjuk, ez a város kellemesebb, mint Saigon, nincs az az őrült nyüzsgés. Persze, mert míg Phnom Penhnek kb. 2 millió lakója van, addig Saigonban mindennel együtt kb. 12-16. Itt is sok a motoros, tuk-tukos, de ami Saigonban elő nem fordul, itt többször is udvariasan elengednek bennünket. Az utcanevek, pontosabban a számok – mert ezzel is segítik itt a tájékozódást - stimmelnek, mondhatnám, a kutya sem törődik velünk, tehát miért is kellene aggódni, félni? A térképen közelibbnek tűnt a mi utcánk, így kicsit hosszabbra nyúlt a gyaloglás, de mégis csak megérkezünk a szállodába, ami nagyon jó helyen, a központban van, a királyi palotához pár száz méterre. A szállás, ahogy mondani szoktam, korrekt. Arra pont jó, amire kell, aludni, tisztálkodni. Ennél többre nincs is igazán szüksége az utazónak. Más is kedveli ezt a helyet, a környék galambjai éppen a mi párkányunkat szeretik a legjobban, a nyomukat rendre itt is hagyják. Egy szerencséjük van, hogy nem túl hangosak.
Nem szeretnék általánosítani, de van egy érdekes megfigyelésem Ázsiában. Nem nagyon szeretik, hogy kiderüljön, nem értik, amit angolul mondunk. Példa: megérkezve a szállodába, rögtön azt kérdeztük, meddig van nyitva a királyi palota? A kislány lelkesen bólogat, jelezve, persze, érti, hogy mit kérdeztünk, majd mosolyogva válaszol: 2-ig.
Éppen csak szusszanunk, és máris indulunk, hiszen már délre jár az idő, és a fél nap alatt szeretnénk látni, amit mindenképpen látni kell a fővárosban. Mondanom sem kell, mikor lógó nyelvvel odaértünk a királyi palota bejáratához, közölték, 2-kor nyit. Kicsit bosszankodunk, ehhez hasonló eset még jó néhányszor megesett.
Perzselően süt a nap, de a turistának nincs megállás! Kisétálunk a partra, ahol a Mekong és a Tonle Sap (Ezüst folyó) találkozik. Hiába lengedez egy kis szellő, az is inkább éget. Egyre jobban érzem, hogy rosszul állítottam össze az úti ruhatáram: a farmer ide vastag, a trampli-utazós sportcipő is csak melegít, ráadásul a sapkámat a szállodában hagytam. Szakad rólam a víz, egyre inkább csak vonszolom magam. Egy darabig még kitartóan – a turista nem veszíthet időt -, de lépésről lépésre azt érzem, elhagy az erőm. Leülök egy fa árnyékában, Laura lányom pedig aggódva ott hagy, hogy egy közeli boltban vegyen nekem valami hideg innivalót. Ettől szinte új életre keltem, az idő is eltelt, 2 óra lett, mehetünk a királyi palotába.

E város történelméről csak egészen röviden: a Wat Phnom Daun Penhről kapta (más néven: Wat Phnom vagy „templomhegy"). A templomot 1373-ban építették egy 27 méter magas mesterséges dombra, és Buddha öt szobrát helyezték el benne. A városnak van egy másik, kevésbé ismert neve: Krong Chaktomuk, azaz „a négy arc városa". A név onnan származik, hogy a Mekong, a Baszak és a Tonle Sap folyók egy x-et formálnak ott, ahol a város fekszik. A név a Ponhea Yat király által adott név rövidítése. Az eredetije így hangzott: „Krong Chaktomuk Mongkol Sakal Kampuchea Thipadei Sereythor Inthabot Borei Roth Reach Seima". Azt hiszem, ez még nyelvtörőnek is beválna.
Phnom Penhről még érdemes megjegyezni, hogy a húszas években Délkelet-Ázsia legszebb francia építésű városának számított, máig is fennmaradt sok klasszikus koloniális stílusú épülete.
A város fénypontja a szépséges Királyi Palota. Ez Kambodzsa királyi családjának székhelye és lakóhelye az 1860-as évek óta. Ezek a furcsán felfelé kunkorodó tetők a klasszikus khmer építészetre jellemzőek. Az Ezüst Pagoda arról híres, hogy otthona a Smaragd Buddha-szobornak, ami nem smaragdból van, hanem egy szép – talán zöld jáde? – zöldes kőből faragták. Az itt őrzött sok kincs közül is kiemelkedik egy életnagyságú, 9504 gyémánttal kirakott arany Buddha-szobor. Az Ezüst Pagoda elkerülte a Vörös Khmer uralkodásának brutális megsemmisítését, így maradhattak meg ezek a gyönyörű tárgyak, amiket most mi is megcsodálunk. A fényben szemkápráztatóan szikráznak az értékes kövek. Sorra járunk minden épületet, nem feltétlenül tudjuk, melyik mire szolgál. Ezeket a termeket egyébként a király is használja, mi turisták csak megadott időben nyerünk bebocsájtást. Megállapítom, semmi hivalkodó, semmi pompa nincs, a trónteremben is a kristálycsillár az egyetlen, ami igazán királyi. Nézelődünk még egy darabig, egy fedett csarnok körbefutó hosszú falfestményénél szívesen hosszabban is elidőztem volna, Kambodzsa történelmét, legendáit elevenítik fel a képek.
Még utunkba akad egy kis dombocska, a tetején egy régi pagodával. Egymásra nézünk, felmászunk? Hát persze, hogy felmászunk. Aztán a tövében fakadó meleg vizű forrásban megmossuk az arcunkat – állítólag fiatalok maradunk tőle. Erről persze én már lekéstem! Mint ahogy lekéstük a Kambodzsai Nemzeti Múzeumot is, hiszen mire odaértünk, éppen bezárt. A csodaszép parkjában leültünk kicsit, és sajnálkoztunk, hogy már nem jutottunk be. Érdekes lett volna megnézni az ősi khmer művészet emlékeit.
Most félbehagyom a mesét, a következő részben Angkor szépségeit veszem sorra.

A cikk szerzője: Endrei Judit
A teljes cikk a www.endreijudit.hu oldalon ITT látható.