Telefon: +36 1 354 3990

Iroda: 1054 Budapest, Kálmán Imre u. 14.

Magazin

Endrei Judit - Afrikai mesék 3. rész

2018. október 12.

Namíbia – Botswana – Zimbabwe.

Amikor tavaly eldöntöttük, hogy következő utunk ezekbe az afrikai országokba vezet, természetesen először a térképeket vettem elő. Na, jó, nem elővettem, hanem az interneten „kinyitottam”. Gyerekkorom óta szeretem böngészni, elsősorban a földrajzi térképeket, hiszen azokon jól látszik, hol és milyen magas hegyek vannak, milyen folyók szabdalják a tájat. Akkor még álmomban sem gondoltam, hogy életem során a világ ilyen sok országába eljutok. Hogy csak egy példát mondjak, mit jelent, ha én elkezdem utazás előtt a térképet bogarászni: egy korábbi kínai úti tervből így kerekedett egy nagy körút, pedig az úti cél csupán Sanghaj volt. De addig nézegettem a térképet, hogy végül Pekinget, Kantont, Kuilint, Hsziant is „hozzácsaptam”.  

Hála az internetnek, ma már a látvány is rögtön kéznél van. Az utóbbi években rászoktam, hogy még az utazás előtt „végigjárom” a tervezett útvonalat. Természetesen először a nevezetességeket, műemlékeket, városokat, a tájat nézem meg. Így aztán a látvány felerősíti a vágyakozásomat, induljunk minél előbb! Ma már arra is van lehetőség, hogy a leendő szálláshelyekre is bekukkantsak, csak úgy, virtuálisan.

A természet – az Atlanti-óceán háborgó vize, a Namíb sivatag homokdűnéi, a szavanna, a furcsa formájú hegyek – már így, virtuálisan is magával ragadtak. De hogy ennyi emberi élményben lesz részem afrikai utamon, erre nem számítottam.

cikk_4327_1000ut_namibia_botswana_zimbabwe3.jpg

Az utunk Namíbia fővárosából, Windhoekból Swakopmundba, az Atlanti-óceán partjára visz.

A közlekedési eszközünk nem valami luxus, légkondicionált busz, hanem egy teherautó alvázra szerelt erős fémkaszni, hatalmas kerekekkel – hogy akár azt is kibírja, ha netán egy elefánttal találkozunk. No meg az úttalan utakon való zötykölődést is, hiszen aszfalton nagyon keveset, döngölt földúton annál többet megyünk. A szállodában még nem tudnak fogadni minket, így kimegyünk sétálni az óceán partjára. Nagyon kellemes a környék, rendezettek az utcák, szép, elegáns villák sorakoznak, érződik a német hatás, hiszen Namíbia valaha német gyarmat volt. Már Windhoekban is feltűnik, és most itt is, szinte minden kerítés tetején szöges drót látható, „áram alatt” felirattal.

A parton még szebb házakat, villákat látunk, némelyik arab stílusú, egy másik inkább európai, talán azt mondanánk, a ma divatos minimalista. A part homokjából itt-ott virágszőnyeggel harapnak el jó nagy darabokat, persze mindenhol öntöznek. Vajon ivóvízzel vagy másként oldják meg? Hiszen éppen most, amikor e sorokat írom, sok hír szól arról, hogy Dél-Afrikában napi 25 literre korlátozzák az ivóvízfogyasztást. Afrikának ezt a vidékét gyakran sújtja aszály. De ilyen még nem volt, hogy a városok lakóinak korlátozzák a vízfogyasztását. Ráadásul ilyen mértékben.

A délutáni program városnézés, biztosan alaposabban megmutatják a városkát, rejtett értékeit – gondolom.

Meglepődöm, amikor rájövök, hogy a várostól jól elkülönített gettóba, Mondesába érkezünk. Már első pillantásra is látszik, hogy akik itt élnek, éppen hogy csak megélnek, még manapság is, amikor a szegregáció már jó húsz éve megszűnt. Nem merülnék el a témában, de néhány dolgot azért mégis felemlítek.

Sok évtizeden keresztül a gazdaságban, a politikában, a kultúrában faji megkülönböztetés érvényesült, és a hatalom a fehérek kezében összpontosult. A feketék egyre növekvő számának ellensúlyozására az 1940-es évektől olyan törvényeket hoztak, amelyek a feketéket háttérbe szorították Afrika számos országában. Néhány példa: megtiltották a feketék és a fehérek közötti házasságkötést és nemi kapcsolatot. A buszokon, ha az alsó részen ki volt írva, hogy „Only White”, akkor nem ülhetett le oda nem-fehér, tehát neki gyalogolnia kellett. Külön parkokat hoztak létre a feketéknek és a fehéreknek, de voltak közös parkok is, ahol meg volt szabva padonként, hogy milyen etnikum ülhet rá. Egyes utcák csak fehérek részére voltak fenntartva.

Sok országban a nyolcvanas évektől felerősödtek a faji megkülönböztetés elleni lázadások, így Délnyugat-Afrikában 1989 őszén ENSZ-felügyelettel választásokat tartottak a SWAPO részvételével, a terület függetlenné vált, Namíbia néven.

A szegregáció maradványa ez a gettó, ahol most is legalább 30 ezer fekete él, jól elkülönítve az elegáns kisvárostól, ahol ma is leginkább fehérek élnek. A szolgáltatásban, szállodákban, boltokban pedig jószerével csak feketéket láttunk. Namíbiában ma is nagy a szegénység, nagy a munkanélküliség (45%).

Kitűnő idegenvezetőnk van, széles mosollyal magyaráz, vezet körbe a deszkából, bádogból épült házikók – vagy inkább vityillók – között. Akad néhány kőből épült ház is, ott feltételezhetően már tehetősebb család él – legalább is a körülményekhez képest.

Már az első pillanatban mellbe vág a nyomor, a szegénység. Aztán meg zavarba jövök a bőröm színe miatt, eléggé feszengek. Én ezt érzem, de vajon mit éreznek ők, hogy – turista látványosságként – belebámulunk az életükbe, a nyomorukba. Furcsa ellentmondás. Ez az érzés, az utunk során, többször is elfog.

Meglep, hogy a kíváncsiságunkat nem rosszalló pillantással fogadják. Mosolyognak, integetnek, a gyerekek ott bohóckodnak körülöttünk. Először a helyi piacon állunk meg.

Kedves Olvasó, eszedbe se jusson a mi piacaink bőséges, gusztusos kínálatára gondolni. A portéka bizonyos értelemben szokványos, csak a minőség elszomorító: satnya kis zöldségek, krumpli, hagyma, bab, fakó paradicsom, néhány kupac rossz minőségű gyümölcs a földre terített papíron. Van szárított hal, apróbb is, nagyobb is, meg antilop hús, sőt még valami patkányszerű állatot is lehet venni – mindegyiken rengeteg légy lakmározik. Nem kell félniük, hogy bennem konkurensre akadnak! Különféle gabonákat is árul ez az asszony, van, amiből kását főznek, de van olyan is – a nevét nem tudtam leírni – amiből a namíbiai sört főzik. Kiürült rumos üvegekben fóka olajat árulnak, bevallom, nem túl bizalomgerjesztő ez az egész, már a látvány sem. Megtudjuk, ezek az árusok is munkanélküliek. Valahol a szárazföld belsejében szerzik be ezeket a dolgokat, és itt a gettóban, némi felárral eladják. Így próbálnak némi bevételre szert tenni, a családjukat eltartani.

Az utca másik sarkán, a földön, hatalmas kupacokban használt ruhák, úgy látom, a second hand itt is népszerű – igaz, nincs hozzá olyan körítés, mint idehaza –, asszonyok, fiatal nők válogatnak a holmik között.

cikk_4326_1000ut_namibia_botswana_zimbabwe4.jpg

Kísérőnk elvezet minket a helyi „Mekibe”, csak ez nem olyan drága, jegyzi meg viccesen. Egy deszkával elkerített részbe lépünk, füstös, szabad tűzhelyen halat, oldalast, nagyobb cupákokat süt egy férfi. Az asszony pedig egy nem túl tiszta – de az is lehet, hogy csak nagyon kormos – edényben a helyi specialitást süti, olajban. Nagyon gusztusosak a tésztagombócok, kicsit a mi fánkunkra emlékeztet. A bátrabb útitársak meg is kóstolják, ízlik nekik. Mi kihagyjuk! Hiszen elhatároztuk, ezen az úton – sem – kockáztatjuk az egészségünket.

Séta közben megállapítjuk, hogy nincs szemét az utcákon, és nem terjeng kellemetlen szag sem. Pedig itt nincs csatornázás, ezért minden udvarban pottyantós WC-t látunk.

Itt Mondesában sem keveredtek a különböző törzsek, régebben így akarták elkerülni az összetűzéseket, a háborúskodást. Idővel persze rájöttek, hogy nem egymás ellen kell harcolniuk, hanem a közös ellenség, a fehérek ellen. Az egyik ház falán SWAPO feliratot, plakátot látunk, mosolygós idegenvetőnk mutatja is a jellegzetes mozdulatot, az ökölbe szorított, magasba lendített jobb kart. Namíbia, Dél-Afrikához hasonlóan, a 90-es években vívta ki függetlenségét, a SWAPO segítségével, ahogy ezt korábban már írtam.

Az állam próbálja ösztönözni az itt élőket, pl. területhez juttatja őket, egyre több helyen kiépítik a villanyvilágítást, a vízvezetéket is egyre bővítik. A nyilvános kutakon pénzért – jelképes összegért – lehet megtölteni a kannákat. Idegenvezetőnk arról is beszél, hogy Mondesa lakóinak száma is egyre nő. Én pedig egyre csak azon gondolkozom, van-e innen kiút? Kinek adatik meg a kitörés lehetősége? Jómagam egyetlen lehetőséget látok – mint bárhol máshol a világon –, és ez a tanulás. Namíbiában ingyenes, és azt mondják, jól szervezett az oktatás. Az esély tehát megvan.

Sétánk során megállunk egy festőművész „műterménél”. Nyomorúságos építmény ez is, az egyik részét leválasztották, ott alkot a művész, várja a látogatókat, a lehetséges művészetpártolókat. A másik részben él a család, belátni az ajtón, a fiatal feleség karjában a csodaszép kisbaba. Van, aki közülünk betúródik az otthonukba, egy jó fotó reményében. Én inkább lemondok a „jó fotóról”… Inkább nézegetem a kiaggatott képeket, nem nevezném őket műalkotásoknak. De talán nem is ez a lényeg! Hanem az, hogy ő legalább próbálkozik, tesz valamit magáért, a családjáért. Hiszen az itt élők zöme egész nap nem csinál semmit, mert mit is tudna csinálni a majd’ 50%-os munkanélküliség mellett.

Elérkezünk városnéző túránk végére. Már búcsúzkodni készülünk, amikor nagy mosolyú idegenvezetőnk beinvitál egy színesre festett kis házba. Valóban feltűnő a sok, sivár, szürke tákolmány között. Kiderül, néhány éve indította el turisztikai vállalkozását – ennek keretében kalauzolja végig Mondesán az ideérkező külföldieket. Utána pedig meghívja őket – így minket is – a család kis éttermébe, amit a nagymamája és az anyukája vezet, ők főznek.

A csöppnyi étterem bejáratánál két lavór, külön hangsúlyozza, ide csak tiszta kézzel szabad belépni. Az asztalok ízlésesen megterítve, óriási vendégszeretettel kínálnak bennünket, a szó szoros értelmében sürögnek-forognak körülöttünk. Vendégül látnak, ami azt jelenti, csak az italokért kell fizetni, a sült csirkét, a tipikus tésztagombócot, a kását, no és a sült hernyót „csak úgy” kapjuk. Bármilyen ínycsiklandó illatokat érzek, ránézésre is nagyon gusztusosak, mégis ellenállok, maradok a finom, hideg namíbiai sörnél. És közben nézem, ahogy a többiek falatoznak. A sült hernyó inkább különlegesség, mint finom – legalábbis ezt mesélik a bátrak, akik megkóstolják. Olyan gumi ízű – mondják. Most már csak azt kellene tudni, milyen ízű a gumi.

Majd’ elfelejtettem, a vállalkozás neve „Boldogság”. Hát mit kívánhatnék ezeknek a nagyon kedves, lelkes fiatalembereknek, mint hogy minél több örömben, anyagi jóban, boldogságban legyen részük.

Már az első napon, Swakopmundban sétálva találkozunk a himba nőkkel. Először zavarba ejt a látványuk, hiszen szinte meztelenek, csak az alsó testüket fedi egy kis bőrdarab, vagy valami rongyféle. Ismeritek az érzést, először pironkodva félrekapod a fejed, de aztán erősebb a kíváncsiság, kik ezek a nők? Mit csinálnak itt, tulajdonképpen meztelenül? A park sétányán üldögélnek, nagyon szép, maguk készítette tárgyakat árulnak. Ami rögtön feltűnik, a nők gyönyörű, sima, bársonyos bőre.

cikk_4319_1000ut_namibia_botswana_zimbabwe.jpg 

De kik is a himbák?

A himbák ősei több száz éve költöztek a mai Namíbia és Botswana területére, amikor számos, bantu nyelven beszélő kelet-afrikai népcsoport nyugatra vándorolt. 150 éve két csoportra szakadtak, a himbák ezeken a területeken maradtak, a hererók pedig délebbre vándoroltak, bár utunk során velük is sokfelé találkoztunk. Messziről megismerni őket a nagyon színes ruhájukról, és a szarvasmarha szarvát utánzó, nem mindennapi fejfedőjükről.

A himba törzs félnomád pásztornép, egyike azon kevés afrikai bennszülött csoportnak, akiknek sikerült megőrizniük eredeti életmódjukat; önfenntartóak, és többségük a külvilágtól elszigetelten él. Történelmük során sokat szenvedtek. Hol más törzsek támadtak rájuk, hol a gyarmatosítók tizedelték meg a himbákat. És még nem beszéltünk arról, hogy bizony ezen a vidéken olykor évekig tartó pusztító aszály sújt emberre, állatra.

Amikor Namíbia elnyerte függetlenségét, a himbák életkörülményei is kedvezőbbé váltak, így természetes életterüket és szent helyeiket is megőrizhették. A himba törzs neve az ínséges időkből ered, szomszédjaik nevezték el őket „koldusoknak”. A himbák hagyományos életformájukat meg tudták őrizni, köszönhetően hiedelemviláguknak, az ősök tiszteletének, és a kétoldali leszármazást számon tartó törzsi szerkezetnek.

A törzs tagjainak számát ma 20-50 ezerre becsülik, ennyi ember hatalmas területen él. A túlélést szolgálja, hogy a törzs minden tagja két klánhoz tartozik (ezt jelenti a kétoldali leszármazás) – a fiúk az apák klánjában élnek, a feleség is a férj klánjába költözik, de az állatok és más értékek öröklését az anyai klán határozza meg. Antropológusok szerint ez a rend csak nehéz életkörülmények között alakul ki, ahol előnyt jelent, ha az egyén két különböző csoportra is számíthat. A himbák fontos törvénye az ősök tisztelete: hitük szerint az isteni segítséget csak az ősök szellemeinek közbenjárásával lehet elnyerni. A szertartásaik szent tüzek köré összpontosulnak, amelyeket az ősök sírjain gyújtottak, és az apai klán vezetőjének családi tűzhelyében őriznek. A síroknak a viták rendezésében is szerepük van: az legeltethet egy adott területen, akinek több és régebbi ősének van ott sírja.

Izgatottan vártam a himbákkal való találkozást. Hiszen ők még őriznek valamit abból az „ősiből”, ami számunkra, 21. századi európai emberek számára teljesen ismeretlen. Az országút mentén megállunk egy himba „shop”-nál. Órák óta autózunk már a kietlen tájon, sehol egy lélek, egy emberi civilizációra utaló jel. És egyszer csak az út mentén ott találjuk őket. Rozoga asztalok, fölötte még rozogább tető. Asszonyok álldogálnak, némelyik kisgyerekkel a karján. Van, aki a porban ül. Nincs semmi örömködés, hogy na, végre, megjöttek a „kuncsaftok”! Világjárásom során megszoktam, hogy bármerre járok, az árusok széles mosollyal fogadnak! Lelkesen kínálják a portékájukat, győzködnek, miért éppen tőlük vásároljak. Kitartóan jönnek utánam, játékosan alkudozunk, aztán vagy megköttetik az üzlet, vagy nem. De jó hangulatban folyik a nemzetközi kereskedelem.

A himbákkal nem így történik. Már itt sem, pedig külön fizetünk magáért a fotózásért is. Valahogy olyan kelletlen (?), majdhogynem rosszkedvűen zajlik a találkozás. De mitől is lennének önfeledten vidámak. Egész nap ott ülnek a porban, csak ülnek, várnak, erre ritkán vetődik turista. Van, hogy 100-200 km-t is buszozunk, mire szembe jön egy autó. És az sem biztos, hogy turistákat szállít. Köröskörül por, hiszen sivatagos, bozótos a táj errefelé, árnyék nem nagyon van. Iszonyú a hőség. Persze az is lehet, hogy mindezt csak mi érzékeljük elviselhetetlennek, hiszen ők itt élnek, itt születtek…

Milyen érdekes lenne tudni, miről beszélgetnek ezek a nők egész nap. Mi fontos nekik a világból? Egyáltalán mit jelent nekik a „világ”? Milyen vitáik, konfliktusaik lehetnek? Milyen érzelmeket élnek át?

Csak a gyerekek örülnek őszintén az érkezésünknek, de ők nagyon. Itt az országút mentén is, meg később a törzsnél is. Rögtön körbekapnak bennünket, de a legnépszerűbb mégis Erika. Nem véletlenül, hiszen cukorkákkal kínálja őket, igaz, egyre ijedtebben, hiszen az összes kisgyerek szinte egyszerre ráugrik. Most, hogy írás közben a fotóimat nézegetem, megállapítom, gyönyörűek ezek a kiskölykök, a hatalmas fekete szemükkel, hosszú szempillájukkal, a szép vonalú arcocskájukkal.

A himba törzs lakóhelye – faluja? – az országúttól távolabb esik, a bozótosban elkerített területen található. Hogy valóban itt élnek-e vagy ez csak a „kirakat-falu”, nem tudom megállapítani. Hajlok arra, hogy ez valóban az otthonuk. A bejáratnál rögtön az iskola épületét nézzük meg, picike tanteremmel, a falon világtérkép. Vajon annak, akinek ilyen szűk az élettere, a mozgástere, mit jelent egy ilyen térképre nézni?

Helyi idegenvezetőnk egy törzsbeli himba férfi, aki, miközben körbesétálunk, angolul magyaráz a történelmükről, életmódjukról, szokásaikról. Megállapítom, hogy míg a nők szinte teljesen pucérok, a férfiak fel vannak öltözve, ők kint üldögélnek a bejárat közelében. Mintha várnának… Kérdés, mire? Nézelődnek, méregetnek bennünket, ezért aztán próbálkozom a „mosoly diplomáciával”, de itt erre nem jön válasz. A „faluban” csak nőket látunk, többségük a földön ül. Egyikük éppen főz, valami kásafélét, de az is lehet, rizst. Van, aki kézműveskedik, nagyon szép tárgyak kerülnek ki a kezük alól. Egy másik himba asszony – nem túl lelkesen – éppen a sarat dagasztja, az épülő kunyhójukhoz. Az állatok nincsenek a karámban, valamerre legeltetik őket. A fiatal nők közül a legtöbben szépítkeznek. Ezeknek a nőknek különös ismertetőjelük, hogy a bőrüknek és hajuknak vörös a színe, amit egy okker, zsír és növényi anyagok keverékéből előállított kenőccsel érnek el. De nem egyszerűen beszínezik, hanem hatalmas csimbókokat varázsolnak a hajukra. Egyikük éppen „füstöli” magát. Hamar kiderül, speciális „füstfürdőben mártózik meg”, ami tisztán tartja a testét, még az intim testtájékait is!

Ezek a gyönyörű, egzotikus nők úgy maradnak tiszták és egészségesek, hogy vízzel szinte sosem érintkezik a testük. A füstöt speciális gyógynövények gyökereinek elégetéséből és mágikusnak tartott kövek porából nyerik. A füst még a betegségeket is távol tartja a törzs tagjaitól! Tehát a tűz és a füst nemcsak vallási szertartásaiknál játszik központi szerepet.

Himba vezetőnk behív a saját kunyhójukba is. Nem férünk be mindannyian, mert annyira kicsi, hogy még azt is nehezen képzelem el, vajon éjjel, alvás közben ki tudja-e nyújtani a lábát. A felesége a szépítő eszközeit mutatja, a férje pedig tovább mesél. Arról, hogy náluk a gyermek születésnapját nem a születés vagy a fogantatás idejétől számítják, hanem attól a pillanattól, amikor az anya szívében megszületik a gyermek iránti vágy. Amikor egy himba nő eldönti, hogy gyereke lesz, kimegy egy fa alá és addig ül ott, amíg meghallja születendő gyermeke lelkének a dalát. Aztán visszamegy ahhoz a férfihoz, aki gyerekének az apja lesz, és megtanítja neki a dalt. A párnak a gyereknemzés pillanatában ezt a dalt kell énekelnie, mintegy magukhoz csalogatva a lelket, ide a Földre. Miután áldott állapotba kerül, az anya a gyerekének dalát megtanítja az összes anyának és idősebb nőnek a törzsből, hogy a gyerek születésekor ezzel várhassák az újonnan megszülető lelket. Ez gyönyörű, megindító hagyomány!

Később kisgyerekként, ha leesik, vagy megüti magát, valaki a faluból felsegíti és vigasztalásul ezt a dalt énekli neki. Amikor felnőtté válik és a törzs teljes értékű tagja lesz, ez a dal mindig az övé marad, ezzel ismerik el, ha valami jót tesz. De akkor is ezt a dalt éneklik, amikor a gyerek valami rosszat tesz, vagy a törzs szabályait megszegi. A himba törzs az ilyen viselkedést nem büntetéssel, hanem szeretettel és a törzshöz való tartozás élményével, illetve a lélekdalra való emlékeztetéssel oldja föl.

Megérintenek ezek az információk, de nehezen tudom összeegyeztetni a látogatásunk alatti hangulatot, a viselkedésüket és ezt a szinte költői történetet. Csak néznek ránk, mosolytalanul, távolságtartóan, már-már agresszíven. Meg is állapítom nagy okosan, micsoda vad népség… Eltelik néhány óra, már egészen máshol járunk, de még mindig csak ezen a fogadtatáson gondolkozom. Kezdem megérteni, gondoljunk csak bele, miért is kellene aranyoskodniuk velünk?! Hiszen szinte betörünk az otthonukba, az életükbe, az arcukba toljuk a kamerát, belebámulunk az ételükbe, fotózkodunk velük: „ide nézz”, „oda állj”… Fordítsuk meg a dolgot, szeretném-e ugyanezt? Beengednék-e az otthonomba csak úgy idegeneket? Még akkor is, ha némi juttatást kapok cserébe… Nem! Nem! Nem! Nagy valószínűséggel én sem lennék túl kedves, én is ilyen „vadul”, de legalábbis távolságtartóan reagálnék minderre…

Az afrikai utazás egyik vonzereje volt számomra, hogy végre személyesen találkozom a busmanokkal. Persze a találkozás nem éppen úgy zajlott, ahogy elképzeltem, de erről majd később.

A szanok vagy busmanok legnagyobb számban Botswana területén élnek, kisebb csoportjaik megtalálhatók a szomszédos országokban is, elsősorban Namíbiában. A „szan” szó – ahogy magukat nevezik és a környező népek is hívják őket – annyit jelent, mint „a föld tulajdonosa”. A busman nevüket a holland telepesektől kapták (bosjeman), amely angol megfelelője „bushman”, jelentése „a bozót embere”, mivel éjszakánként a bozótosba húzódtak vissza.

A fura, csettegő nyelven beszélő kisembereket először egy filmvígjáték szereplőiként láttam. Emlékeztek? „Az istenek a fejükre estek” a címe, időnként ma is vetíti valamelyik televíziós csatorna. 1985-ben mutatták be, és példátlan kasszasikert, közel százmillió dolláros bevételt hozott az alkotóknak.

A történet szerint a főszereplő, N!xau – egyike a szinte ősközösségi körülmények között élő busmanoknak – a sivatagban talál egy repülőgépből kidobott kólás üveget, amely megzavarja törzse életét, és attól kezdve leghőbb vágya elvinni az üveget „a világ végére”, egy felhőktől övezett fennsíkra, hogy megszabaduljanak az üvegtől származó rontástól.

Írás közben most utánanéztem, mi is történt a film főszereplőjével. Sajnos, már nem él. N!xau egy időre világsztár lett, több amerikai és ázsiai akciófilmben is szerepelt, de azt az életmódot nem neki találták ki, inkább visszatért törzséhez.

Jamie Uys, a rendező mesélte, hogy amikor a forgatás során megkapta a kis busman az első 300 dollárját, eldobta a bankjegyeket, mert nem tudta, mire való a pénz. Gazdagságának csúcsa pedig az volt, hogy 2000-ben épített magának egy téglaházat és vett egy használt kocsit, de sofőrt kellett fogadnia, mert vezetni nem tudott megtanulni.

A filmben szállóigévé vált, hogy a „fehér ember” a busman nyelvben azt jelenti: „hülye”. Én inkább azt mondanám, „tudatlan” vagy „buta” a fehér ember jelentése. Mégpedig azért, mert a busmanok megtapasztalták, hogy képtelen megélni a sivatag kegyetlen világában, s ezért persze gyakran kinevették őket. De ez most csak az én okoskodásom!

Ahogy az előbb írtam, másként képzeltem el a „nagy” találkozást. Valahogy úgy, hogy majd kimegyünk a Kalahári sivatagba, megnézzük a kerek kis sárkunyhókat, a lakóhelyüket. Aztán majd a környéken megmutatják a „tudományukat”, hogyan gyűjtik a növényeket, hogyan vadásznak vagy gyújtanak tüzet, keresnek, találnak vizet. Ehhez képest megérkeztünk egy fehérek tulajdonában lévő vendégházba, ahol a busmanok alkotják a személyzetet, turistákkal érintkeznek nap, mint nap. Tehát semmi romantika!

Érkezésünkkor a vendégház mögötti placcon üdvözlő, köszöntő tánccal fogadnak minket, busman „öltözékben”, ami nem több mint néhány bőrdarab, ami a „lényeget” eltakarja. És lám, valóban épp olyan kistermetűek, mint ahogy a film alapján elképzeltem, olyan 140–150 cm magasak. A kezük-lábuk is egészen kicsi. Végtagjaik a törzshöz viszonyítva rövidek. Bőrük olyan tejeskávébarna színű, egyeseké kifejezetten fakó. Hajuk fekete, csigás, vékony szálú. A fejükön kis csomókban áll, az egyes csomók között a fejbőr kilátszik. A férfiak arcszőrzete is gyér, feltűnően sima a bőrük.

Lelkesen nézzük őket, tapsolunk, szeretném, ha azt hinnék, én elhiszem nekik, hogy mindez valódi, mindez autentikus. Annyira akarom hinni, hogy a végén, amikor táncra invitálnak, elsőként állok be, csak azért, hogy ők ettől is jobban érezzék magukat… Felötlik bennem a kérdés, vajon léteznek még olyan törzsek, akik valahol az isten háta mögött, a bozótosban élnek? Akik békésen gyűjtögetnek, vadásznak? Akik gyökerekkel, bogyókkal, apróbb állatokkal táplálkoznak. És vajon a maguk örömére eltáncolják ezeket a gyógyításról, szerelemről, áldásról szóló táncokat?

cikk_4328_busmanokkal.jpg

A bemutató után a vendégház gazdái megmutatják a különféle fogvatartott vadállataikat, leopárdot, gepárdot, hangyászsünt – ehhez a programhoz nincs kedvem, bevallom. Ahogy ott mászkálunk, ismerős arcokat vélek felfedezni. De hiszen ők a mi busmanjaink, akik táncművészetét nem sokkal ezelőtt tapssal köszöntük meg! Most meg egyikük, már felöltözve, éppen létrát cipel, a másik beül egy autóba, az egyik asszony a konyhából lép ki. Akkor nincs sárkunyhó?! És nincs őskori életmód sem?! A civilizáció a cselédsorsot hozta el ennek a békés, szabad népnek?!

Fehér házigazdáink elmesélik, hogy különleges, csettintgető nyelvüket ma mintegy kilencven ezren beszélik, de napról napra kevesebben, mert a fiatalabb generációk már iskolakötelesként megtanulják a botswanaiak setswana nyelvét, sőt az angolt is. Így aztán gyorsan felejtik az ősi nyelvet. Aki bekerül az iskolarendszerbe, már nem vágyik vissza a sivatag kegyetlen körülményei közé, iskolázottként inkább a városban dolgozik. A busmanok nyelve a legveszélyeztetettebb jelenleg a világon, mivel nincs írott változata, így a beszélt nyelv átadása csak a mindjobban fogyó populáción belül történik meg.

Másnap reggel még találkozunk kis busmanjainkkal. Megint „jelmezben” vannak. Pár lépésre eltávolodunk a farmtól, a bozótosban megmutatják, melyik a lázcsillapító gyógyfű, a süthető zöldséggumó. Azt is megtudjuk, melyik növény nedvéből állítanak elő sampont, szappant, és melyikből lesz méreg a nyílra Észreveszem, és nagyon tetszik, hogy a kiásott növényt nem hagyják ott, nem dobják el, hanem gondosan visszaültetik a földbe. Ebből az apró gesztusból a természet iránti mély tiszteletet érzem.

Már út közben is sokat gondolkozom, vajon ki boldogabb, ők vagy mi? Ők, a nomád, fél nomád életkörülmények között élő nép vagy mi, a 21. század minden kényelmével, kényeztetésével?

Itthon még hozzáolvasok a témához, és éppen kapóra jön az egyik tv-csatorna dokumentumfilmje is. Akik ma is kint élnek a Kalahári medencében – mert vannak még ilyenek –, távol a civilizációtól, nem ismerik a bűnözést, nincs szükség törvényekre, se rendőrségre, se bírákra. Az ő világukban nincs rossz és gonosz, ők úgy tartják, hogy az Istenek kizárólag csak jó és szép dolgokat teremtettek a számukra. Úgy élnek ott kint, mint sok ezer évvel ezelőtt a mi őseink az ősközösségben. A busmanok hihetetlen módon alkalmazkodtak a sivatagi körülményekhez, a megszerzett tudást nemzedékről nemzedékre adják át. Valószínűleg ezekben a közösségekben az időseket óriási tisztelet övezi. Ami a mi „civilizált” világunkról nem mondható el!

A dokumentumfilm újra megerősíti a személyes élményemet, ők valóban teljes harmóniában élnek a természettel, még akkor is, ha az – enyhén szólva – nem túl bőkezű velük.

Hogy mit tanulhatunk meg tőlük, az elmaradottságuk – legalábbis mi így gondoljuk – ellenére is? Például a természet tiszteletét, azt, hogy kevesebb forrásból is lehet gazdálkodni. Nincs bennük birtoklási vágy, hiszen a sivatagban nincs is mit birtokolni. A környezetükben csak homok van és kövek, meg ritkásan fák és növények, meg persze sokféle állat. Ám amire nekik szükségük van az életükhöz, az mind megtalálható ott. Hiszen mire van szüksége az embernek? Enni-, innivalóra és jó levegőre. Vajon nekünk elég lenne ez?!

Botswana is rohamosan fejlődik, mint a régió sok más országa. Ez persze hatással van, olykor erőszakosan, a busmanokra, a himbákra, és más, a hagyományaikat őrizni akaró népekre. És akkor újra itt a kérdés: jöjjön a civilizáció? De mégis mi és mennyi az elfogadható, és mi az, ami már nem kellene belőle? De nehéz kérdés ez! A legjobb az lenne, ha rájuk bíznánk a döntést.

Hogy a személyes találkozás nem olyan volt, mint ahogy előzetesen elképzeltem, erről nem a farmon élő busmanok tehetnek. Mindenek ellenére a szívembe zártam őket.

Afrikai utazásunk során a helyi emberekkel, akikkel a reptereken, a szállásainkon, a boltokban, az utcákon, az országhatárokon találkoztunk, kedvesek, mosolygósak, segítőkészek voltak. Nem emlékszem egyetlen kellemetlen élményre sem. Sok pillanatot őrzök, amik most már egy életre ott maradnak a szívemben. Az egyik ilyen, Namíbiából léptünk át a határon Botswanába, sorban álltunk az egyik hivatalnok előtt. Figyeltem, hogyan dolgozik – amúgy is szeretem nézni, figyelni az embereket itthon is, külföldön is. Elvette az útlevelet, és megkérdezte az illetőt angolul: howe are you / hogy vagy? Erre mindenki válaszolt: I’m fine/ jól! Mikor sorra kerültem, engem is megkérdezett, válaszoltam, majd visszakérdeztem: És te? Felkapta a tekintetét, rám mosolygott: Jól vagyok! És amikor a kezembe adta az útlevelemet, még hozzátette: Jó utat, Judit!” Hát nem olyan ez, mint egy apró ajándék?

De azt a kis fekete lányt, a kis WC-s „nénit” sem felejtem el, aki minden morgás, szemrehányás nélkül, mosolyogva ment, többedszerre is, felváltani a pénzünket, hogy vissza tudjon adni. Sőt, amikor aztán szóba elegyedtünk – képzelhetitek az én angoltudásommal –, egyszer csak dalra fakadt, a SWAPO indulóját énekelte el nekünk. Ez a pillanat is az emlékmorzsáim között marad.

Utazásunk során 3.500 km-t zötyögtünk, robogtunk, hol aszfaltozott, hol döngölt földutakon, Namíbiától, Botswanán át, Zimbabwéig, a Viktória vízesésig. Ehhez egy nagyszerű sofőrt kaptunk a zimbabwei Tumile személyében. Része volt a mindennapjainknak, vigyázott ránk, segített a nehéz csomagok ki-bepakolásában. Tudta, hol kell megállni, ha enni-inni akarunk, ha toalettre van szükségünk. Ha útközben elefántot, struccot, zebrát látott – ami neki megszokott látvány –, rögtön megállt, hogy jó alaposan megnézhessük, lefotózhassuk a számunkra különleges állatokat. Sőt, még arra is hajlandó volt, hogy egyik nap nem kis kerülőutat tegyen meg, csakhogy a kíváncsi utazók láthassák-láthassuk a világhírű sivatagi növényt, a velvícsiát. Nem rajta múlt, de egyik délután elromlott az autóbuszunk, és bár próbálta megjavítani, nem sikerült. Minket kimentett – nagy szerencsénkre – egy másik busz. Fájó szívvel hagytuk ott barátunkat az alkonyatban, az országút szélén. Amikor másnap reggel szálláshelyünkön megláttuk a buszt és mellette a mosolygó Tumilét, annyira megörültünk, hogy kis csapatunk tapsviharban tört ki. Kedvesen, szerényen, szolgálatkészen tette a dolgát, mindig hálával fogok gondolni rá.

Endrei Judit

Cikkek szűrése