Endrei Judit - A titokzatos Peru 3. rész

2020. május 4.

Mikor folytatom már a perui úti beszámolómat? – hangzott el az elmúlt hónapokban barátoktól, ismerősöktől, de még ismeretlenektől is. Szerettem volna nyáron egy lendülettel megírni az élményeimet, de az élet tovasodort. Most viszont eljött az idő, hogy folytassam, sőt megígérem, rövid időn belül be is fejezem.

Mesémet a Nazca-vonalak feletti repüléssel zártam. Bár kezemben volt az út programja, de a papírra vetett elképzelés nyomába sem ért a valóságnak, akkor még sejtelmem sem volt arról, mi minden vár rám ezen az utazáson. Ezen az úton amúgy is sokszor megfogalmazódott bennem, ilyen az, amikor az álom valósággá válik!

A 3. nap délután, amikor megláttam autóbuszunkat, eltátottam a számat. Mondták ugyan, hogy egy nagyobb busszal folytatjuk majd utunkat, de mégsem gondoltam, hogy a „nagyobb" az tényleg egy nagyon nagy busz lesz. Én még ekkorát nem láttam, magasabb is, szélesebb is, mint amikkel itáliai körútjainkon furikáztunk.

A Pánamerikai országút a világ leghosszabb autóval járható útja, amely Észak-, Közép- és Dél-Amerikát köti össze. A gigantikus, 48 ezer kilométeres út a negyedik legveszélyesebb a világon. Mi mindössze kb. 600 km-t „fogyasztottunk el" 11 óra alatt. Kezdetben nem különösebben izgatott a buszozás ténye, mint gyakorlott turista tudtam, hogy 3-4 óránként úgyis megállunk majd pihenni. De hamar kiderült, szó sincs megállásról, egy lendülettel tesszük meg a távot. Ha bármi „kisebb-nagyobb" elintézendőnk akadna, azt is a buszon kell. A stewardessek – már a beszállásnál, a szigorú biztonsági ellenőrzés is a repüléshez hasonlított - nagyon kedvesen mosolyogva fogadnak, párnát, plédet osztanak, az ebédet, vacsorát is ízlésesen tálcán szolgálják fel. Választhatok, inka vagy hagyományos kólát kérek. Mikor meglátom a gyanús színű, nagyon is természetellenesen sárgás folyadékot, inkább maradok a mate teánál – erről majd később. Később mégis győzött a kíváncsiságom, nem bírtam ki, csak megkóstoltam az inka kólát – nem kellett volna -, a gyerekkori kátrányos ízű bambi jutott eszembe.

Nagyon kényelmes a busz, akik pihenni szeretnének, szinte félig fekvő helyzetbe állíthatják az ülést... Én inkább nézelődöm, nem tudok betelni a Csendes-óceán hullámaival, amelyek az irdatlan víztömegből kiszakadva hosszan elnyúlnak a homokos parton. Aztán ahogy távolodunk az óceántól, kopár, vad vidéken suhanunk át. Elgondolkodom, vajon ezer évekkel ezelőtt is ilyen kietlen, sivatagos volt ez a táj? Most csak a vízmosásokban, a folyómedrek mentén látni zöldet. Persze ne a mi folyóink méreteire gondoljon az olvasó, némelyik mederben inkább csak csordogál egy kis víz. Váltja egymást a homok, a kő, a por sivatag... Időnként mégis látni az ember keze munkáját, kisebb-nagyobb területek körbe kerítve, jól láthatóan próbálkoznak a pusztaság meghódításával. Van, akinek sikerült is, ott zöldell valami növény, máshol meg a kiszáradt kórók, az elhagyott, leomlott falú kunyhók jelzik a kudarcot. A monoton utazás engedi, hogy felidézzem a délelőtti „nazca"-kalandot... A hely, zord fennsík, a rajzok mindeddig valami titokzatosságot rejtettek számomra. Ez ma átalakult egy magas kultúrájú nép előtti tiszteletre.

Nézelődés közben, akár akarom, akár nem, észreveszem az iszonyú szegénységet. Milyen lehet itt az élet ezekben az icipici, vakolatlan házakban? A legtöbbet be sem fejezik, mintha még abban reménykednének, hogy majd egyszer emeletet építenek rájuk. Milyen természetesnek veszem itthon, hogy este felkapcsolom a villanyt, hogy felemelem a fűtést, ha fázom, megnyitom a meleg vizes csapot, beindítom a mosógépet, porszívót, és ha úgy tartja a kedvem, tévézek egy kicsit. Ezeknek a kunyhóknak a lakói vajon miről beszélgetnek a vacsoraasztalnál, vágynak-e máshol élni vagy elfogadják ezt az életet, mert a szüleik, nagyszüleik is itt éltek. Az én komfortos életemből nehéz elhinni, hogy lehet, nekik éppen így jó, és lehet, ők boldogabbak, mint mi a civilizált életünkkel...

Bár álmosító a hatalmas busz ringatása, különösen itt fent az emeleten, de továbbra is ellenállok az alvásnak, inkább bámészkodom, ahogy mindig is teszem. Semmiről nem akarok lemaradni. Mintha a világ peremén járnánk, a hirtelen leereszkedett köd miatt semmit nem látni, lassan be is esteledik. Hiába meresztgettem a szemem, most már semmit nem látok. És amit látok, azt jobb lenne nem.
Ugyanis egyszer csak elkezdtem érzékelni, hogy egyre csak emelkedünk. Hát persze, hiszen az Andok vár ránk, egyre magasabb és magasabb csúcsokkal és egyre mélyebb és mélyebb szakadékokkal. Egyik kanyar követi a másikat, ez a hatalmas busz meg szinte a szakadékok felett lebeg át, mert csak így tudja bevenni a tűhegyes kanyarokat. Hol a saját fényünk, hol a szembejövő óriási kamionok fénye engedi látni olykor az alattunk tátongó sötét mélységet. A ringató-hullámzó autóbusz, az egymást követő kanyarok, de talán a félelem is hozzájárult, bekaptam életem második daedalonját...

Mit ne mondjak, örömteli pillanat volt megérkezni Arequipába.
2500 m körüli magasságon vagyunk, itt kezdünk majd az Andok hegyei közé befurakodni. Rögtön az első pillanatban szívembe zárom a várost, az első benyomásom ott létünk pár napja alatt csak tovább erősödik: tetszik a klímája, nagyon kedvemre vannak az emberi léptékű, keskeny utcák, a világos, többnyire fehér, egy-két emeletes, lapos tetejű épületek. Minden a spanyol gyarmati időket idézik. Az egykori inka várost a spanyolok alapították meg újra 1540-ben, gyakran emlegetik Ciudad Blanca (fehér város) néven is, minthogy épületeinek többségét világos vulkáni kőzetből emelték. A zárt erkélyek különös hangulatot adnak, szerintem korunk „donnái" ma is ott kukucskálnak a kíváncsiságtól hajtva, ki kivel sétál az utcán vagy a téren, hogy aztán majd továbbadhassák a többi donnának, akik esetleg lemaradtak az aznapi fontos látni- és tudnivalókról.

Egyik nap pedagógusok – ennyit sikerült megtudni – tűntetésének részesei lehettünk. Valamennyien idősek voltak, és nagyon lelkesek. Talán ők is nyugdíjemelésért mentek utcára? Jelét adtuk, velük vagyunk!
Különórát kaptunk idegenvezetőinktől, Chiotól és Javiertől a perui zöldségek, gyümölcsök, fűszerek világából. Ne várja a kedves Olvasó, hogy visszamondjam a leckét! A lényeg, nagyon egészségesek, vitaminokban és ásványi anyagokban nagyon gazdagok. Az út során volt szerencsém az elméletet gyakorlatra fordítani, és megkóstolni a sok – számomra legalábbis – „nevenincs" zöldséget, gyümölcsöt. Nagyon ízletesek, és ehhez igazán mindegy volt „kit", hogyan hívnak.
Magával ragadó a város természetes hátterét adó három vulkán: a Misti, „ő" a város jelképe (5822 m), csodálatosan szabályos, kúp alakú, fenséges látvány. A város épületeinek nagy részét a hegy fehér vulkáni kőzetéből építették. A vulkán utolsó kitörése 1870-ben volt. Ki tudja, meddig szunnyad békésen?

A Misti egyik oldalán látható a Chachani (6075 m), másik oldalán a Pichu-Pichu (5669 m).
Pikáns kis legenda kerekedett e három hegy szomszédságából. Remélem, jól jegyeztem fel és meg... Bár ha tévedek, akkor sincs nagy baj, hiszen a pletykák sorsa, hogy a történetek szájról szájra járva a valóságtól egyre messzebb kerülnek. Szóval az úgy történt, hogy Misti és Chachani egymásba szerettek, és szerelmük gyümölcse egy kis gyermek, akarom mondani, egy kis vulkán lett. De ahogy az életben is gyakran megtörténik, Pichu Pichu is szerelembe esett a szépséges Chachani iránt, nem tudva, hogy annak már „gyermeke" is született egy másik szerelemből. Persze, honnan is tudta volna, hiszen a két szerelmes gondosan eldugta a féltékeny Pichu Pichu elől. A kis vulkán mind a mai napig ott rejtőzik Misti és Chachani között, Pichu Pichu számára láthatatlanul. És ez már így marad az idők végezetéig.

Bármerre járok a világban, és éppen nincs velem valamelyik családtagom, szeretek egyedül sétálgatni, nézelődni. Kicsit úgy csinálni - néhány órára legalábbis -, mintha magam is a város, a hely lakója lennék... Éppen ezért most is visszasétálok esti szabadidőmben a főtérre. Nappal is magával ragadott, de az esti fényekben egyszerűen lenyűgöző a látvány. Nem véletlenül kapta meg a város történelmi központja a kulturális világörökség része elismerést.

Nyüzsög a tér a rengeteg embertől, mintha ők nem éreznék a hideget. Ezen a féltekén ilyenkor tél van (július eleje). De mert egészen közel vagyunk az Egyenlítőhöz, napközben nagyon kellemes meleg van - szigorúan be is tartom a szabályt, kenem magam a magas faktorú kencével. Estére viszont igencsak lehűl, össze kell húznom magamon a kabátot, az elmaradhatatlan sálamat pedig jó szorosan a nyakam köré tekerem. Otthonosan sétálgatok, és ehhez az is hozzájárul, hogy a kisgyerekek itt is ugyanúgy játszanak, sikongatnak, kacagnak, mint szerelmetes városomban a Főtéren vagy bárhol a világon.

A cikk és a képek (kivéve a nyitó kép) szerzője: Endrei Judit
Az eredeti cikk a www.endreijudit.hu oldalon ITT látható.