Endrei Judit - A sokarcú Grúzia 4. rész

2020. július 9.

Szeretek alaposan felkészülni egy-egy út előtt, nemcsak a tudnivalókból, látnivalókból, hanem „térképészetileg" is, hogy majd amikor már a „tetthelyen" vagyok, pontosan tudjam, mit hol találok, hol kell jobbra vagy éppen balra fordulni... Ez a felkészülés megadja az „ismerősség" érzését, mintha már korábban is jártam volna ott. Persze azért engem is érnek meglepetések. Bár most Grúzia a téma, de elmesélem az utóbbi idők egyik legnagyobb tévedését. Két éve ősszel, Erika húgommal néhány napra „kiruccantunk" Isztambulba, megvolt a szállásunk, a többiről mi magunk gondoskodtunk. Az első feladat az volt, hogyan jutunk el a repülőtérről a szállodáig. Erika mindig mindent rám bíz, én meg élvezem ezt a bizalmat – mint ez alkalommal is. Megérkezéskor ülhettünk volna taxiba, de minek, hiszen tökéletes a tömegközlekedés. A legtöbb repülőtérről ez már nagyon egyszerű. Amúgy is felesleges kiadás lenne, ne költsünk ilyesmire! – vélekedtem. Egyébként is, a térkép szerint, ha megérkezünk az Atatürk repülőtérre, onnan metróval, villamossal simán eljutunk a szállásig. Mindent pontosan beazonosítottam a térképen, tudtam, hogy kell a metróig eljutni, ott melyik vonalra szállni, hány megállót menni, mikor kell villamosra ülni, és mikor leszállni. Tökéletes nyugalomban ültem a gépen, simán landoltunk, kinéztem az ablakon, és abban a pillanatban megállt a szívverésem. Az Atatürk Nemzetközi repülőtér felirat helyett valami egészen más feliratot láttam: Sabiha Gökcen nemzetközi repülőtér! Minden magabiztosságom elillant, egy pillanat alatt rájöttem, nem ott vagyunk, ahol lennünk kellene. Borult a papírforma! De akkor hol vagyunk?! Még Európában vagy ez már Ázsia?
No nem szaporítom tovább a szót, szerencsénkre kedves és tapasztalt magyar útitársak eligazítottak minket – igen, már Ázsiában voltunk –, felvilágosítottak, hogy a fapados járatok mindig ide érkeznek. Mázsás kő gördült le rólam! Így aztán Üsküdárból autóbusszal és hajóval átkeltünk a Boszporusz másik partjára, vissza Európába. A Galata hídtól pedig már eligazodtam, mivel a térképet jól átnéztem, így a szállodáig is könnyen eljutottunk, csak éppen a másik irányból.

Indulás előtt sokat gondolkoztam, vajon milyen útvonalon repülünk: Törökország, netán Ukrajna vagy talán a Fekete tenger felett... Éjszaka indultunk, már jó órája úton voltunk, amikor engedve kíváncsiságomnak, megkérdeztem az egyik stewardess-kislányt, szó szerint kislány, talán, ha húsz lehetett. „Mondja, kedves, a tenger fölött vagyunk már?" Hatalmas, csodálkozó szemekkel meredt rám. „Tengeeer?!" Kis gondolkodás után jött a frappáns válasz: „Igen, azt hiszem, valamilyen tenger felett repülünk!" Több kérdésem ezután nem volt!

Miközben e sorokat írom, tudom először megfogalmazni, hogy mi számomra a legvonzóbb Grúziában: nagyon szeretni való ország! Mert persze vannak a világon országok, ahol még magasabbak a hegyek, ahol szebbek és rendezettebbek a városok, az épületek, ahol könnyebb közlekedni...
Grúzia első pillanattól kezdve valami olyan természetességgel fogad és vesz körül, amitől könnyen otthonosan érzed magad. De beszéljek csak a magam nevében. Nincs benne semmi „csináltság", rafináltság. Itt jól megfér egymás mellett a keleti és a nyugati kultúra, a szépen felújított jellegzetes fedett erkélyes épület, a neves olasz építész által tervezett gyalogos híd a Kura folyó felett, az elhagyott, romos épület is... Kedves emberekkel találkoztam, lehet, egyszerűen csak szerencsém volt? Tudnék más tapasztalatról is mesélni, itáliai vagy éppen svájci élményekről, benyomásokról e téren...

Sokfélék vagyunk mi, utazók. Én azok közé tartozom, bárhova is érkezem, először is kitárom a szívemet. Tudom, ez olyan megfoghatatlanul hangzik. Elsősorban igen kíváncsi a természetem, ezért is indulok útnak, újra és újra, mert vonz az ismeretlenség, az idegen tájak, a más kultúrájú emberek, különben miért is mennék oda?! Semmiképpen sem azt keresem, ami ugyanolyan, mint itthon, nem kezdem el hasonlítgatni más országokhoz, „bezzeg....". Nem, ha én valahova megérkezem vendégként, bárhová a világon, akkor elfogadom a szokásokat, tisztelem azokat, és feltétlenül keresem a kontaktust az ott élőkkel. Lehet, ez csak egy mosoly, de tudjuk, a „mosolydiplomácia" mindennél erősebb két ismeretlen ember között.
A könnyű kapcsolatteremtésben az is segít, hogy mielőbb megtanulok az ő nyelvükön néhány szót, mint például Grúziában a köszönöm „didi madloba" (დიდი მადლობა). Ezzel sikerült is mind ahányszor mosolyt csalnom a grúzok arcára is. Lehet, hogy pusztán a kiejtésem miatt? Nem baj, a lényeg, hogy mosolyogtak rám.

Messze földön híres a grúz vendéglátás, amiről már jóval korábban hallottam, mielőtt elutaztam volna hozzájuk. Anno még Moszkvában mondta egyszer egy orosz barátom: ha egy grúzhoz elmész vendégségbe, még véletlenül se dicsérj meg rajta vagy a házában semmit, mert fogja, és máris odaajándékozza neked.
Mostani vendéglátóink mindent megtettek azért, hogy minél jobban érezzük magunkat. Jól szervezték meg ezt az igen sűrű négy napot, soha nem sürgettek, „indulni kellene már". Jó érzékkel hagytak nézelődni, ismerkedni a látnivalókkal, étkezni, megpihenni...

Megszerettem ezeket a fiatalokat: Gigi, Gari, Anja, Nodar, Georgi, ők alkotják a GeoDiscovery csapatát, intelligens, tehetséges fiatal társaság. Azon dolgoznak, hogy minél több utazó legyen kíváncsi nagyszerű, ősi országukra, és hogy minél többen válasszák úti célul ezt a lenyűgöző, különleges világot.
Már az első ebédnél is kiderült, hogy az étkezésnél – ami leginkább egy mesebeli terülj asztalkámhoz hasonlítható –, a grúzok nem ismerik, de meg sem hallják azt a szót, hogy nem!
Most már magam is igazolom annak a mondásnak az igazságát, hogy csak az a jó grúz háziasszony, akinek az asztalán nem látszik ki az abrosz a rárakott ételek alól. Igen, ebédről ebédre, vacsoráról vacsorára megtapasztaltuk ezt a pazar vendéglátást.
Talán utolsó este, amikor a pincér már kénytelen volt tornyozni az ételeket, egymás hegyére-hátára rakta az újabb és újabb fogásokat, mert nem volt több hely az asztalon, elgondolkoztam valamin. Ha mondjuk, egyikük eljönne Magyarországra, meghívnám az otthonomba, és megvendégelném: biztosan készítenék valami előételt, lenne leves, és esetleg két-három fogás főétel, a végén pedig desszert... Vajon akkor ő úgy érezné, hogy „szegényesen" láttam vendégül? Aztán kikívánkozott belőlem a kérdés, Garihoz fordultam, aki egy évig Budapesten tanult. Elnevette magát, majd csak annyit mondott: „...dehogy, csak tudod, a grúzok nem normálisak!"

Miket ettünk? Nem fog eszembe jutni minden, de megpróbálom.
A hacsapuri, a jellegzetes grúz lepény, elmaradhatatlan része az étkezésnek. Leheletnyi vékony tészta, benne tejfölös túró vagy sajt. Nagyon finom, már önmagában ezzel is ellennék.
Ettünk lobianit, fűszeres babkrémmel töltött kerek lepénykenyeret.
Mindig volt az asztalon pkhali, különböző zöldségekből, dióból és gránátalmából készült krém, amit leggyakrabban spenótból készítenek, de megkóstoltuk a céklás változatot is.
Itt fedeztem fel, hogy a dió nemcsak sütibe való, hanem krémes tölteléket lehet belőle készíteni. Egyik kedvencem lett a badrijani nigvzit, a zamatos diókrémmel töltött padlizsánszeletek. Minden alkalommal ott volt az asztalon, egyszer sem tudtam ellenállni neki. Annyira ízlett, hogy itthon már el is készítette a húgom, még fejlesztés alatt áll.
A khinkalit is megkóstoltam, inkább udvariasságból vagy kíváncsiságból... Ez az egyik legismertebb grúz étel, a hússal töltött, vízben főtt tésztabatyu. Kicsit hasonlít a pelmenyihez (orosz húsos derelye), de jóval nagyobb annál. Nem is nagyon tudtam, hogyan kezdjek hozzá, de vendéglátóim, látva tétovázásomat, megmutatták. Gyorsan letetették velem a kést-villát, kézbe vetették velem, és először a levet kellett kiszürcsölni, majd a benne lévő húsgombócot megenni. Azt hittem, a tésztát is meg kell enni, már bele is haraptam, mikor megláttam, ők bizony azt ott hagyják. Én is így tettem.
Az ostrit nem kóstoltam meg, a paradicsomos marharagú nem vonzott. De aki evett belőle, dicsérte.

Soroljam még?
Természetesen került az asztalra saslik is, sertésből, csirkéből és halból.
És majd elfelejtettem az abkazurát, ami darált sertéshúsból készül, gombóccá vagy kisebb kolbászkákká formázzák. Különlegesen ízesítik, kerül bele egyebek között fahéj, só, bors, zeller, általában friss gránátalmamagokkal és tkemali szósszal kínálják. No, ezt sem hagytam ki, egyik alkalommal sem. Isteni!
Korábban is ismertem a koriandert, de friss zöldfűszerként most fedeztem fel! Ha eddig nem kóstolták, próbálják bátran ki, húsokhoz, salátákhoz is finom. Azóta rendszeres veszünk a piacon, sőt, már vetettem is cserépbe, hogy mindig legyen kéznél. Micsoda különleges ízt ad az ételnek!
És a sokféle zöld saláta sem maradhatott el az étkezésekből. Ennyi éppen elég kedvcsinálónak!
Na, jó, idebiggyesztem még a végére a csurcselát. Amikor megláttam az első árust, azt hittem, valami füstölt kolbász féle – a magyaros fantáziámból erre tellett. Aztán közelebbről nézve kiderült és el is magyarázták, ez az egyik legnépszerűbb grúz édesség. Művészneve mustkolbász.
Földimogyoró vagy dió liszttel elkeverik a szőlőlevet, és ezzel a masszával körülveszik a diót vagy mogyorót, gyertya alakban egy cérnára felfűzik és kiszárítják. Rendkívül finom édesség, és egyáltalán nem túl édes, mint ahogy némelyik keleti édesség túl gejl tud lenni.

A cikk szerzője: Endrei Judit
Az eredeti cikk a www.endreijudit.hu oldalon ITT látható.