Telefon: +36 1 354 3990

Iroda: 1054 Budapest, Kálmán Imre u. 14.

Magazin

Dél-Kína és Tibet Endrei Judit naplójából 2.

2018. október 15.

Utazásaimon – legyek a világ legtávolabbi pontján – pillanatok alatt alkalmazkodom a helyzetekhez, helyekhez. Most is így van, második este már otthonosan sétálgatunk Csengtuban, ebben a hatalmas nyüzsgő városban. Néha magam is elcsodálkozom, mitől is van mindenütt ez az „otthonosság” érzésem, miért fogadom el könnyen az Európán kívüli kultúrákat, embereket. Jó, tudom, az utazó mindig csak a jéghegy csúcsát érinti, ha ott élnék hónapokig, évekig, nem lenne ennyire egyszerű az alkalmazkodás, az elfogadás, a beilleszkedés. De akkor is, egészen biztosan megpróbálnám. Szerintem a neveltetésemnek is szerepe van ebben a hozzáállásban, hiszen nincsen olyan gyerekkori emlékem, hogy a szüleimet valaha is olyan helyzetben láttam volna, hogy lekezelőek, vagy lenézőek lettek volna a falubeli emberekkel, de senki mással sem. Egészen biztosan az is sokat nyom a latba, hogy gyakran olvastam, olvasok más kultúrákról szóló könyveket, és kifejezetten keresem az olyan filmeket, amelyek valahol a harmadik világban játszódnak. Sokaknak tudnám ajánlani ezt a - divatosan - „érzékenyítésnek” nevezett gondolkodásmódot. De ne kanyarodjak el megint, mert akkor sosem jutunk a végére.

Szóval a világjáró sosem ülhet hosszan egy helyben, így másnap reggel útra kelünk, ekkor még nem is sejtem, milyen csodálatos „városka” vár ránk. Igen, ekkor még úgy gondolom, Lijiang (ejtsd Licsian) egy városka, ám amikor megérkezünk, megtudom, több mint egy millió lakója van. Persze kínai léptékben valóban csak egy kisváros.

A szállásunk itt is kellemes, az 1000 útnál már megszoktam ezt. Először a piacra megyünk ki, ennek különösen örülök, mert imádok piacra menni. Bármerre járok a világban, ha tehetem, felkeresem. Külön teszem majd fel ezeket a képeket a FB-oldalaimra, hiszen a hivatalos oldal nem is enged többet 10-nél…

2400 m magasan vagyunk, de meleg égövön, sok minden itt is megterem. Illetve hozzák-viszik a különféle élelmiszereket, az ország minden szegletéből az ország minden szegletébe. Így lesz ez „fent” Tibetben is, 4500 méteren.

A lijiangi piacon minden van, mi szem-szájnak ingere. Sőt, még annál is több. Ahogy a fotókat válogatom, némelyik olyan színpompás, mintha egy festő komponálta volna meg. De ahol csak zöld félék vannak a pulton, ott is a zöldnek megannyi árnyalata jön elő. Van egy mondás, mely szerint a kínaiak mindent megesznek, aminek lába vagy szárnya van – kivéve a széket, az asztalt és a repülőt – ezt már mostanában tették hozzá.

Ezt pedig mostanság hallottam:
- Mit esznek a kínaiak?
- Mindent, ami mozog.
- És mivel fűszerezik?
- Mindennel, ami nem mozog!

És a lijiangi piacon annyi „nem mozgó” növényfélét láttunk, amit talán még sehol máshol. Nem hogy nehéz, inkább képtelenség beazonosítani a különféle szárított növényeket, virágokat. Sok az ételek ízesítésére szolgál, sok pedig kifejezetten különféle gyógyító erővel bír. Idegenvezetőnk, Mihály lelkesen magyaráz, de képtelen vagyok megjegyezni.

Még egy magyarázatot keresek, találok erre a sokféleségre. Ahol ennyi ember él, ott bizony minden ételnek felhasználható dolgot meg kell becsülni, nem hagynak veszendőbe semmit, ami élelemként szolgálhat. Ha frissen nem fogyasztják el, szárítják. Bármit, növényt, húst. Laikusként a kínálatból azt is megállapítom, nagyon egészségesen táplálkoznak, rengeteg zöldséget, halat, szárnyast kevesebbet, vörös húst még kevesebbet láttunk utunk során, de itt a piacon főként. Nem bogarásztam utána a kínai táplálkozásnak, hogy helyes-e a meglátásom. Ahogy a mesékben mondják: ha nem hiszitek, járjatok utána.

Ha valaki Dél-Kínát választja úti célul, szerintem többet kap a hagyományos, „igazi” Kínából. Az ország keleti fele – Peking, Shanghai – már inkább a 21. századot képviseli, még akkor is, ha ott is láthatók műemlékek. Persze itt is lépten-nyomon tapasztaljuk, hogy őrültes tempóban építkeznek, ami rögtön látható: utak, felüljárók, viaduktok, alagutak…

Idegenvezetőnk Mihály séta közben pedig csak mesél és mesél: Lijiang a 12. századtól kezdve Szecsuan, Jünnan, és a Tibet közötti kereskedelem fontos központja volt, a Selyemút déli szakasza itt csatlakozott a teát és lovat szállító útvonalakhoz. Ugyanakkor a település a naxi, a han, a tibeti és bai népcsoportoknak is a találkozási helyévé lett. Ebből a több évszázados kulturális keveredésből született meg az a különleges építészeti, vallási keverék, ami ma Lijiangt olyan különlegessé teszi.

A piac után az óvároson sétálunk végig, és mert nagyon megtetszik, nem megyünk vissza a szálláshelyünkre, a barátainkkal itt maradunk. Az óvárost a Yuhe folyó szeli át – bár inkább pataknak nézem –, több helyen el is ágazik, így nem véletlen, hogy több mint 300 hidacska íveli át a keskeny kis vízfolyásokat. Mintha visszakerültünk volna az időben, sok száz évvel ezelőttre, de legalábbis olyan érzésünk van, mintha valami romantikus film forgatási helyszínén lépkednénk. Az utcácskák mindkét oldalán üzletek sorjáznak, apró kávézók, éttermek, tele emberekkel. Lám, a ruhaüzletekben nem holmi olcsó, silány minőségű a portékát, hanem nagyon is igényes, szép kelméket kínálnak. Igaz, az áruk is „igényes”. Ezért leginkább csak nézelődünk. Ritkán vásárolok magamnak külföldön, hiszen az én „ajándékom” az, hogy ott lehetek. Erika húgom viszont szívesebben örvendezteti meg magát egy-két szép darabbal, blúzzal, táskával. Amit aztán itthon bánok meg, miért is sajnáltam magamtól a pénzt. Talán ez az érzés jutott eszembe, mert most megakadt a szemem egy nagyon szép, meleg színekben pompázó sálon, úgy döntöttem, nem fogok megint itthon bánkódni, ezért most megleptem magam. Egyébként nagyon kedvesek az árusok is, ha nem vásárolsz, az sem baj, mosolyognak ránk – igaz, mi is mosolygunk –, ha nem értjük egymást, és ez a leggyakoribb, akkor elő a telefon, és máris előkeresnek egy fordítóprogramot. De mindenképpen segíteni akarnak.

cikk_4347_1000ut_kinatibet2.jpg
(A cikkben szereplő fotók a szerző saját felvételei)

Az utcákon sok, főleg naxi népi öltözetet viselő asszonnyal találkozunk, akik szívesen fotózkodnak velünk. Egyiküket meg akarjuk kínálni csokival, és ahogy a táskámban kotorászom, hevesen tiltakozni kezd, azt hiszi, pénzt akarok adni. Végül csak elfogadja a csokit, és anélkül, hogy értenénk egymás nyelvét, jót nevetünk a félreértésen.

Lijiangban eddig is úgy éreztük, hogy mesevilágban sétálgatunk, de amikor bealkonyodik és felgyújtják a fényeket, még varázslatosabb minden. Kis társaságunk ekkor már jócskán megéhezett, ezért kinéztünk magunknak egy olyan kis éttermet, ahol a falakon ott lógtak az ételek fotói. Gondoltuk, ez a legegyszerűbb módja az ételválasztásnak. A naplómban úgy jellemeztem a helyet, hogy „kispiszkos”, semmi flanc, semmi elegancia, de láthatóan helyiek és nem turisták falatoztak, tehát jól kell, hogy főzzenek. És ezzel elkezdődik a kálváriánk. Erikának van a legegyszerűbb dolga – ekkor még így gondoljuk –, hiszen ő vegetáriánus, tehát semmi mást nem kér, csak egy tál rizst. A képek alapján választunk magunknak, és várunk. Tibor kapja meg először, reszelt krumpli, gusztusosan ropogósra megsütve, amíg várakozunk, pimaszul csipegetünk a tányérjáról, de nem bánja. Én is megkapom az enyémet, finom csípős, zöldpaprikás, húsos étel – jó ízűen nekilátok. Kínálgatom Mártát is, gyere, kóstold meg, egyél belőle nyugodtan. Erika rizsének még se híre, se hamva. Aztán kihoznak még egy adag ételt, rizst, csirkével, olyan „kínai módra”, apró darabokra vágva, csontostól, mindenestől. Nem találom túlságosan vonzónak, örülök, hogy én nem azt választottam. Sajnos, pillanatok alatt rájövök, de hiszen ezt én kértem, miközben a Márta ételének a felét már jóízűen bekebeleztem… Márta nagyvonalúan lemond a sajátjáról – nincs is más választása, hiszen már alig maradt –, megeszi a „robbantott” csirkét. Nagyokat kacagunk magunkon, a kínaiak mindebből semmit nem értenek, de velünk hahotáznak. És Erika rizse még mindig sehol. A falon lógó képeken újra elmutogatjuk, hogy „csak egy tál rizst kérünk!”. Bólogatnak, a pincér eltűnik a konyhában, hoz rizst, rajta „valamivel”. Megint „elmagyarázzuk”, mi minden nélkül kértük… nem nagyon értik, de végül mi győztünk, megjött a csupasz rizs. Hiába, Erikám, te kérted a legbonyolultabb fogást!

Annyira megtetszett Lijiang, hogy másnap este is visszatérünk az óvárosba. Taxival megyünk, mert aznap már elég sokat mászkáltunk, ráadásul több száz lépcsőt is megjártunk lefelé, és visszafelé a Tigris kanyonban. Nagyon olcsón, mondhatnám, fillérekért fuvarozott bennünket a taxi. Ahogy beülsz az autóba, rögtön indítja az órát, és pont annyit kér, amennyit mutat. Sőt volt olyan, hogy a maga kárára lefelé kerekítette a fuvardíjat. Szerintetek itthon előfordulna ilyesmi?

Élvezettel járkálunk a zegzugos macskaköves utcácskákon, felmásztunk a környező dombokra is, ahonnan különösen szép kilátás nyílik a szürke cserepes háztetőkre. Végül aláereszkedünk, elüldögélünk a főtéren gyújtott hatalmas tűz mellett, nézzük a máglya körül táncolókat. A lelkemben békesség és boldogság, hogy itt lehetek.

cikk_4344_1000ut_kinatibet2.6.jpg

Kínában bármerre is jártunk, parkokban, kint a természetben, reggel, délután, estefelé, gyakran láttunk „mozgó” embereket, vagyis voltak, akik tájcsiztek – lassú mozdulatokra felépített mozgássor–, mások hagyományos kínai zenére, és megint mások modern tánczenére mozogtak. Fiatalok, idősebbek és egészen idősek is, olykor magam is beálltam néhány percre, jól elszórakoztattam őket a csetlésemmel-botlásommal. Néhány éve meghívást kaptam Moszkvába egy nemzetközi konferenciára – én is tarthattam előadást kedvenc témámról, az aktív idősödésről –, legtöbben kínaiak vettek részt. A legfontosabb üzenet számomra, hogy akárhány éves vagy, mozogj! Mindegy, hogy mit, gyalogolsz, úszol, táncolsz, a lényeg, soha ne hagyd abba a tested edzését. De megint elkalandoztam!  

Ezen a vidéken még meglátogattuk az Ugró tigris kanyont, vagy költőibb elnevezéssel a Szökkenő Tigris szorost. Természetesen legenda fűződik a helyhez: egy mély szurdokban a vadász becserkészett egy tigrist, de az a leszűkülő folyón átugorva, elmenekült. Égig érő, havas csúcsok között kanyargunk, egyre magasabbra. Amikor az autóbuszunk megáll a sziklák tetején, és lenézünk a mélybe, már az maga szédítő érzés. A Jangce folyó – hihetetlen, hogy most a partján állok – zúgva, robajlón tör át a sziklaszoroson, több ezer méteres hegyek között. Innen fentről szinte csak porszemek azok, akik már lent állnak, sziklafalak tövében a kilátóteraszokon. Mi is nekiindulunk a több mint hatszáz lépcsőfoknak. Lefelé könnyű, de itt majd fel is kell kapaszkodni. Ekkor még nem gondolkozunk ezen, minél előbb le akarunk érni és a folyó közelében érezni a természet erejét. Ez az elementáris erő, ahogy a sáros víz robajlóan tör utat magának a szoros sziklafalak között, ráébreszt, milyen porszemek vagyunk, és hogy a természet milyen hatalmas hozzánk, emberekhez képest.

cikk_4345_1000ut_kinatibet2.3.jpg

cikk_4346_1000ut_kinatibet2.4.jpg

Szomorúan látom, hogy itt-ott a beugrókban műanyagpalackok, és szemét sokaságát gyűjti össze a folyó. Csak remélni tudom, hogy legalább mi, akik ezt látjuk, legalább egy pillanatra elszégyelljük magunkat, a többiek helyett is, hiszen a természet nem ezt érdemli!

Este, amíg útitársaink vacsoráznak, mi sétálni indulunk Shugo városkában. Persze lehet, hogy nem is így hívják, de a naplómba így írtam fel – mert így hallottam. Ugyanaz a látvány és hangulat fogad, mint Lijiangban, de ha lehet, még bájosabb. Márvány utcaköveken sétálunk, a sok évszázad alatt csúszós simára koptak. A keskeny utcák itt is tele turistákkal, főleg kínaiakkal. A boltocskák árukínálata itt sem bóvli, nagy a választék selyem, gyapjú és kasmír holmikban. Az éttermek, a kifőzdék is tömve vannak, és lépten-nyomon utunkba akad egy-egy árus, aki valami sült ételt kínál. Az az érzésem, a kínaiak mindig esznek, ugyanakkor mégsem láttunk kövér kínait.

Mikor az első piros, díszes ruhás párt megláttuk fényképezkedni, akkor még azt hittem, hogy katalógushoz fotóznak. De amikor lépten-nyomon beléjük botlottunk, kiderült, hogy ez nem jelmez, hanem esküvői öltözék. Nemcsak komoly felvételek, hanem sok bolondozós beállítás is készült. Én is elkaptam néhány pillanatot.

Éjszaka vonattal – hálófülkében – elzötyögtünk Kunmingba, ahol a Kőerdő várt ránk. A vonatozásról csak annyit jegyeztem fel a naplómba: „No pizsama, no mosdás – sok nevetés.”

A Kőerdő kárpótol mindenért, a természet mindig ámulatba ejt, így itt is. Különleges élmény volt sétálni a természet faragta toronymagas „szobrok” között, néhol szűk hasadékokon másztunk át, rejtett tavacskákat fedeztünk fel, lila virágokkal teli réten fotózkodtunk.  Néhol azt vártam, hogy egy manó vagy tündér bukkan fel. A fotók többet elmondanak, mint ami szavakkal tőlem telne.

Elismerésre késztetett, hogy itt kint a természetben, távol a várostól, milyen jól kiépített utakon sétálhattunk, a kőrengetegben tiszta toalettek, telefonálási lehetőség és természetesen figyelőrendszer teszi biztonságossá a kirándulást.

A következő, utolsó részben a tibeti élményekről mesélek majd.

Endrei Judit

8 nap / 5 éj
2020.03.16. - 03.23.

265.000 Ft/főtől

16 nap / 13 éj
2019.10.20. - 11.04.

665.000 Ft/főtől

Cikkek szűrése